2016. első negyedév

Tibet természeti kincsei meglátni is tanítanak

 

Tibetről forgatott filmet Varró János világjáró. A Galyatetőn élő sportember az eltelt évtizedekben bejárta a földkerekséget, és videón hozta haza a kincseket, hogy képi fölfedezéseit megoszthassa a világhálón az érdeklődőkkel. Most Ázsia egyik legtitokzatosabb tartományát derítette fel. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2015. december 12.

 

- A rejtélyes Tibet a legtöbb magyarnak elérhetetlen. Miért érezte fontosnak, hogy videóval közkinccsé tegye ottani élményeit hazánkban?
 
- Nem annyira elérhetetlen, mint amennyire gondolná az ember. Több utazásszervező iroda is visz utakat ide. Pont arra szeretném úti filmjeimmel felhívni a figyelmet, hogy ha gondosan választunk magunknak túravezetést, akkor lényegesen többet kapunk egy-egy ország kultúrájából, természeti szépségeiből, mint ha egyénileg próbálnánk meg ugyanezt. Itt, Kis-Tibetben két megszállott profi fotós vezette végig a szintén megszállott kis csoportunkat önzetlenül, a legjobb lehetőségeket nyitva arra, hogy jó fényképek, videofelvételek készülhessenek. 
 
- Filmjében a valódi értékeket mutatja be, azokat, amelyek elmélyült tudást, tehetséget, türelmet, nagy munkát igényelnek,
s amelyek ma nem divatosak. Mégis jelentős nézősereget vonz a videó. Hogyan lehetséges ez?

 

- Minden országról, ahol megfordultam, szeretnék teljesen átfogó képet bemutatni a gép objektívén keresztül, s ez mindig egy kicsit szubjektív is, hiszen a fényképezőgépet ember kezeli. Igen. Nagy munka is, hiszen a minőség érdekében sokszor 15-20 kilós felszerelést is kell cipelni. Végül mégis mindig úgy érzem, hogy megéri. Megéri még akkor is, ha a nézettség eltörpül egy-egy, röpke pillanatok alatt sztárrá kikiáltott celeb akármilyen silány produkciójához képest. Azok a pozitív visszajelzések és köszönetnyilvánítások, amelyek egy-egy ilyen film hatására útra kelnek, és megtalálnak engem, na ezek tesznek elégedetté.    
 
- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Ön Galyatetőn él. Elérhető-e, hogy a hegy, az erdő, az ösvények, völgyek, patakok, cserjék, fák világa minél több magyar fiatalnak a saját kultúra fontos értékét jelentse?
 
- Igen. Örömmel számolhatok be arról, hogy itt, Galyatetőn megnyílt a felújított kilátó, és a Magyarország legjobb kilátója címet is elnyerte. Emellett elkészült a Turistacentrum, és szinte varázsütésre megtelt az erdő turistákkal, akikkel kisebb nagyobb csoportokban az ismét nagy érdeklődésre számot tartó országos kéktúra útvonalain lehet találkozni itt, a Mátrában.

 

 

Brüsszel ne maradjon közömbös a magyar értékek iránt

 

Szabadka, Zombor, Újvidék - nagy múltú magyar városok a Délvidéken. A tartomány magyarjainak fontos spirituális központja az Aracs romtemplom. A különleges épület nevét viseli a jelentős folyóirat, az Aracs. A főszerkesztőnek, Bata Jánosnak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

 

- Az Aracs csaknem évezredes európai érték. Miért fontos, hogy Brüsszel az eddiginél jobban megbecsülje az Aracsot, és más hasonló magyar kincseket?

 

- Brüsszel megbecsülése különösen most, napjainkban lenne igazán fontos, hiszen ha az Unió megbecsülné az autentikus, európai értékeket, akkor az az egész kontinens javára válna. A mi, magyar értékeink megbecsülése mind az európai, mind a világ kulturális kincsestárát gyarapítaná. Európának magára kellene találnia, hiszen ez a fölbolydult világ csak azokat fogja megtartani, akik tudják önmagukról, hogy kicsodák, és tudják azt is, mit akarnak.

Brüsszel megbecsülése különösen most, napjainkban azért lenne igazán fontos, mert egy olyan civilizációs változás kellős közepén vagyunk, aminek a végét nem tudjuk, nem láthatjuk, csupán sejtéseink lehetnek róla. Ez a tömeges beáramlás, aminek mi, itt a déli végeken nap mint nap szemtanúi vagyunk, egy olyan Európában történik, amelyik nincs fölkészülve az ilyen kihívásokra. 

Gondoljunk csak arra, mi történt húsz évvel ezelőtt Srebrenicában? A legutóbbi balkáni háborúban a holland békefenntartó erők katonái tétlenül nézték, hogyan mészárolják le a szerb fegyveresek a bosnyák fiúkat és férfiakat, akiket nekik, ENSZ-katonáknak kellett volna megvédeniük. A négyszáz katonából egyetlen egy sem akadt, aki védelmébe vette volna a táborba zárt, kiszolgáltatott civil embereket. Tétlenül és tehetetlenül nézték, ahogy a szerb katonák legyilkolnak mintegy nyolcezer ártatlan bosnyákot, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy bosnyákok voltak. A (nyugat-)európai szellem egyik csődje volt a srebrenicai népirtás. A humánum, de akár mondhatnánk azt is: az önfeláldozás csődje. És húsz év alatt az európai lélek nem gyógyult, hanem méginkább beteggé vált. 

 

- Még önzőbbé, még szűklátókörűbbé, de akár azt is mondhatnánk: még bugyutábbá. Európa (és Amerika) vezető embereinek még mindig fontosabb a saját kényelmük és gazdagodásuk, mint az, hogy egy emberibb jövő megteremtésén gondolkodjanak. A magából kifordult, félrecsúszott, elferdült európai uralkodó eszme demokráciai fokmérője az, hogy egy társadalom mennyire tolerálja az utcákon vonuló és vonagló, magukból ki- és maguktól levetkőzött emberek provokatív felvonulásait. És összeroppan, retteg, egy egész országnyi város, nevezetesen Párizs, ha két-három terrorista elbarikádozza magát egy boltban, mint ahogyan az történt az év elején. Mit fog tenni Európa, ha a most beözönlő idegenek közül pár százan fegyvert ragadnak?

 

Mert, miért is ne ragadhatnának? Még akkor is, ha (bugyuta, naiv európerként) elvetjük azt a gondolatot, hogy azok között a kisportolt, életerős, fiatal férfiak között, akik mostanra tízezrével (!) érkeznek az Unióba, katonák, harcosok, ne adj’ Isten, terroristák lennének, hiszen ők csak a hazájukban dúló háború elől menekülnek, még akkor is föltételezhetjük, hogy akár éppen a poszt-háborús szindrómák következtében bármikor feltörhet belőlük a fehér emberek iránti (akár jogos) bosszúvágy. Mit fog ekkor Európa csinálni?Rettegni fog, bezárkózik a lakásaiba, jól bereteszeli az ajtókat és az ablakokat, és reménykedni fog, nem pont benne látják majd a bevándorlók azt a bűnbakot, akinek a hazája ellen elkövetett gazságokért lakolnia kell.

Európának elsősorban ezért, önmaga védelméért és megőrzéséért kellene, hogy jobban megbecsülje akár az Aracsot, akár más magyar műemléket, mert a magyar, de minden más nemzeti érték, nem rombolja, hanem gazdagítja azt a szellemi és földrajzi közösséget, amit Európának hívtunk. (Talán még megengedhetünk magunknak egy jelen idejű félmondatot is: amit Európának hívunk!)

 

- A civil Magyarország hogyan segíthet abban, hogy délvidéki magyarjaink ne "csak" megmaradjanak, hanem sokasodjanak is a Szent Korona örök tartományában?

 

- Mint a történelem során már annyiszor bebizonyosodott, mi magyarok nem igazán 

számíthatunk senki segítségére, így napjainkban is csakis egymásra támaszkodhatunk. Mind a civil, mind a politikus Magyarország figyelmére és segítségére nagy szüksége van a délvidéki magyarságnak. Nem elégszer és nem kellő hangsúllyal jut el a (magyarországi és a délvidéki, de hiszem azt, a teljes, határon túli köztudatba), magyarországi (szellemi és anyagi) támogatások nélkül nem lenne határon túli szellemi élet, oktatás és kultúra. De még a mindennapok is sokkal nehezebbek lennének, jussanak eszünkbe a néhány évvel ezelőtti, nagy, kárpátaljai áradások, amikor is, ha a magyar kormány nem siet a bajba jutott kárpátaljai (nem csak) magyarok segítségére, akkor azok a szerencsétlenül járt emberek az árvíz sújtotta területeken az ukrán kormány nemtörődömségétől életüket vesztették volna.

 

Tehát: összefogással, egymás segítésével a határok fölött, a határokon át, segíthetünk egymásnak és egymáson. A legfontosabb lenne: tudatosítani az emberekben, hogy a nemzet egy és oszthatatlan, éljen a mostani országhatárok bármelyikén belül, vagy kívül. Sokasodnunk egyaránt kellene mind a csonka országban, mind azelszakított területeken, mert, ugye, ezt is tudjuk: fogy a magyar (mintahogy fogy alegtöbb európai nemzet). E tekintetben példát vehetnénk a koszovói albánokról, akik a huszadik század elején számbelileg annyian, vagy még kevesebben voltak, mint mi a Délvidéken.

A civil Magyarország a nemzeti összetartozás, a nemzeti kohézió eszméjének erősítésével és terjesztésével segíthet leginkább abban, hogy ne csak megmaradjunk, hanem szaporodjunk is, mind Magyarországon belül, mind azon kívül.

 

- Miért erősítheti délvidéki magyarjainkat kulturálisan, lelkileg, közösségileg, ha tudatosan is bekapcsolódnak az európai Balassi-folyamatba?

 

- Azért, mert az európai Balassi-folyamat egyik fő gondolata: becsüld meg önmagadat, becsüld meg a saját kultúrádat, mert ez által megbecsülöd másokét is. A délvidéki magyarság nemzeti önazonossága immáron csaknem egy évszázada idegen eszmék hatása alatt áll. Itt a „bűnös nemzet” fogalma sokszorosára erősödött a világháborúk után. Az itteni emberekkel egy évszázada próbálják elhitetni (sajnos, saját nemzettársaink közül is sokan), nekünk nincsenek értékeink, mi csak egy féregnyúlvány vagyunk, egy szükséges rossz, amit minél előbb el kell távolítani. Olvadj be, alakulj be a körülötted lévő többségbe, s meglásd, az életed mennyivel könnyebb lesz – sugalmazta, majd sulykolta évtizedeken át a jugoszláv szirénhang. Így történhetett meg, hogy még a századfordulón is a délvidéki magyarság legkedveltebb történelmi személyisége az a Josip Broz volt, aki kidolgoztatója és végrehajtatója volt az 1944-es délvidéki magyar holokausztnak.

Délvidéki magyarként is büszkén kell fölvállalnunk nemzeti kultúránk múltját és jelenét, mert csak így maradhatunk meg a jövőnek, helyi színekkel gazdagítván ezáltal azt a hatalmas szőttest, amit európai civilizációnak nevezünk. Tudnunk kell: ennek a civilizációnak mi is éppen olyan értékes színfoltjai vagyunk, mint bármely más nép. Nem érünk semmivel sem többet, mint más, de kevesebbet sem!

 

 

 

 

 

Fehér foltok a múlt szimbolikus térképén

A történelmet nem ismerni olyan, mint ha egy csapat mocsaras területre hatol térkép nélkül - mondta egy széles körben elismert történész. A magyar társadalom ma ingoványos terepen caplat. Magyaródy Szabolcs kiadó, a Hunyadi Munkaközösség vezetője válaszolt a Présház Hírportál kérdéseire.
 
- Hazánkban a társadalomnak hihetetlenül nagy fehér foltjai vannak a XX. századi történelmet illetően. Az 1990-es rendszerváltoztatás óta ezek a fehér foltok nem kisebbedtek. Lehet-e megtervezettség a makacs tudatlanság mögött?
 
- Az egyetemeken még olyanok is tanítanak, akik 45 utáni rendszer által előírt történelmen nevelkedtek. Így sem a  Horthy  korszak valós történelmét  sem a Szovjet megszállás korszakát nem tudják feldolgozni.  Ehhez jön még a felkutatatlan történelem.
- Lopják történelmünket a szomszédos államok. Nemcsak a volt keleti blokk államai, hanem a 
 

Trianonban megjutalmazottak mindannyian: a 150 éve elhunyt Semmelweis Ignácról például azt sulykolják, hogy "osztrák" orvos volt. Lehet-e valahogyan védekezni a fondorlat ellen?

 

- A Magyar Királyság életében ők is részt vettek, együtt éltünk, harcoltunk, művelődtünk. Tehát közös történelmünk is van. A baj ott kezdődik, amikor  maguknak vindikálják  a dicsőséget, műveltséget,   elfeledvén és tagadván a  magyar vezetést. Pálmát a szlovákok viszik el a címerünk felének, és a kettős keresztnek kisajátításával, a románok pedig a már megcáfolt  dáko-román elmélettel.

 

- A történelem iránti közöny nemcsak hazánkban fagyasztja le az ifjúságot, lengyel barátaink is panaszkodnak erre. Lehet-e valahogy tudatosítani a fiatalokban, hogy a történelem eltüntetése kifoszthatóvá, sőt: felszámolhatóvá tesz egy társadalmat?

 

- A féligaz történelem tanítása és a televíziók igénytelen műsora  a mai fiatalság  érdektelenségének az oka.  Már szüleik és nagyszüleik is abban az időben  nevelkedtek, 

amikor tilos volt még a Trianonban elszakított testvéreinkről is beszélni.  Katonáink, hősi halottaink becsületét  gyalázták. A beléjük nevelt “bűnös nemzet” fogalma még ma is kísért.

 

 

A Fukuyama-hívek - vagy hívők - terhes hálózat

A demokrácia hiányosságai címmel rendezett tanácskozást Budapesten a Közép-európai Egyetem. Ezen Francis Fukuyama amerikai filozófus, közgazdász előadást tartott 2015. október 9-én. A tengerentúli értelmiségivel interjút készített az index.hu hírportál. Erre a beszélgetésre utalva tettünk fel kérdéseket Bogár László egyetemi tanárnak.

2015. október 11.

- Professzor Úr, Francis Fukuyama az index.hu-nak adott interjújában így fogalmaz: "De ami igazán meglepő és veszélyes Orbánban, az, az, hogy meg sem próbálja színlelni, hogy Magyarország egy valódi liberális demokrácia, hanem fel akar állítani egy olyan elméletet, ami a kulturális, vallási elkülönülésen alapul." Az amerikai értelmiségi szövegéből kiderül, hogy ő kizárólag - "kirekesztőleg"? - a "liberális demokráciát" tartja "valódinak". Ilyen szélsőséges nézet képviselője miért élvezhet tekintélyt a magyarok fővárosának, Budapestnek számos lakója előtt?
 

- A probléma sokkal mélyebb, mert a „demokrácia” minden jelző nélkül használt fogalma is önellentmondás. Arra az axiómára épül ugyanis, amely szerint, a többségnek értelemszerűen mindig igaza van, vagy legalább is sokkal nagyobb valószínűséggel van igaza, mint a kisebbségnek. Ám könnyű belátni, hogy az igazság tökéletesen független attól, hogy mennyi ember és mit gondol róla. A történelem rengeteg példával szolgál arra, hogy évszázadokig, vagy akár évezredekig az abszolút döntő többség által vallott „igazságok” megmosolyogtató tévedések voltak csupán. A másik súlyos probléma, hogy a demokrácia nemcsak, hogy nem zárja ki, de egyenesen ösztönöz is arra, hogy a többség világértelmezési logikáját befolyásolják. Még hozzá bármilyen eszközzel és módon. És innentől kezdve akár az is bekövetkezhet, hogy a választók kegyéért versengő pártok között zajló „demokratikus” vetélkedés valójában csupán a különböző manipulációs technikák harcát jelenti, amelyek mögött oligarchikus „politika-ipari” nagyvállalatok konkurencia csatája megy végbe. És lássuk be, ma a legjobb esetben is legfeljebb ezt jelenti a demokrácia. Fukuyama a „liberális” demokrácia melletti „kiállásával” viszonylag nyíltan be is vallja, hogy ezek közül oligarchikus csoportok közül csak az, az „igazi”, amelyet ő képvisel. 

 

Ezzel pedig éppen ő adja evidens cáfolatát annak, hogy létezik bármilyen (pláne „liberális”) demokrácia. Orbán Viktor „harcai” során megtapasztalhatta már néhányszor a „liberális” demokrácia pusztító diktatúráját, így érthető, hogy alternatív megoldásokat keres. Ez logikailag helyes, de ahogy már említettem a probléma gyökere sokkal mélyebben van. Az egész nyugatias modernitás (vagyis „demokrácia és piacgazdaság”) jelent zsákutcát az emberi lét számára, mert a transzcendens szervező elvek („Isten”) helyére az anyagi világban megszerezhető hasznot, a „profit-Istent” helyezte. És, ha ez a jövőben is így marad, akkor ez valóban a történelem végéhez vezet majd, de egészen más féle értelemben, mint ahogy ma Fukuyama hirdeti.
 
- "Én azt gondolom, hogy az illiberális rendszerek nem igazán mutatnak akkora gazdasági stabilitást, mint a fejlett liberális demokráciák" - mondja Fukuyama. Behunyva szemét ama tény fölött, hogy a "fejlett liberális demokrácia", az USA kínai kötvényvásárlásokból tengődik. Ilyen bődületes tájékozatlansággal miképpen lehet valaki - legalábbis Magyarországon - "világhírű tudós"?
 

- Aki, mint Fukuyama, abból indul ki, hogy a nyugatias modernitás létszerveződési módja, illetve annak politikai és gazdasági megjelenési formája, a liberális demokrácia és a szabad piac, eleve elrendelt módon jó, sőt a történelmi abszolút jó egyetlen lehetséges megnyilvánulása, azzal elég nehéz vitába szállni. Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy nem értünk egyet, hanem arról, hogy egészen „más nyelven” beszélünk. És mivel ő ezt nem értené, hiszen szerinte eleve csak egy nyelv van, és ez csakis az lehet, amit ő beszél, akkor így nem túlságosan termékeny egy ilyen eszmecsere. A nyugatias modernitás létszerveződési módjában nincs és nem is lehet olyan, hogy gazdasági stabilitás. És azért nem, mert ez a profit logikára épülő szerveződési mód csak úgy tudja kimutatni a legvégső talapzatát jelentő profitot, hogy kifosztja az emberi lét külső természetét, földet, vizet, levegőt, ez az ökológiai válság, és a belső természetét, vagyis lelki, erkölcsi, szellemi szerkezeteit. Vagyis a profitként kimutatott „pozitív” érték-tömeg mögött (alatt, felett stb.) egyre növekvő lét-deficitek képződnek, és ezek egy idő után kikerülhetetlenül mindent romba döntenek. Éppen az állandó és növekvő instabilitás tehát a vélt „stabilitásának” alapja. Ráadásul mindez egy rejtett globális hatalmi hierarchiába szerveződik, ahol a planetáris „csúcsragadozóként” működő Amerikai Birodalom kereskedelmi, pénz és média-fegyverekkel kényszerítheti riválisait (Európát, Oroszországot és Kínát) arra, hogy betagozódjanak ebbe a globális „táplálék-láncba”. A napjainkban kirobbanni látszó globális háború arra utal, hogy ezek a versenytársak megpróbálnak ellenállni a birodalmi nyomásnak. Ám egyelőre senki sem képes a „birodalomhoz” képest alternatív létszerveződési módot megfogalmazni, és pláne sikeresen üzemeltetni. A helyzet azért veszélyes, mert a birodalom egyre kevésbé tudja globális uralmát fenntartani, így egyre frusztráltabb, következésképpen egyre rosszabb döntéseket hoz, amitől még tovább romlik világuralmának kimeneti teljesítménye, és ez öngerjesztő örvénylésként permanens háborúba taszíthatja a világot.

 

Különös, hogy Fukuyama, birodalmi stratégiai elemzőként semmit nem észlel, vagy nem tud, mer, akar érzékelni mindebből.

 

- Fukuyama elmondja az új politológiai fogalom, a terrormigráció egyik ismérvét: : "azt gondolom, hogy a - menekültválságban a méretek is számítanak. Az embereknek már a puszta száma is megnehezíti azt, hogy Európa mindenkit befogadjon." Ha ezt már egy extrém amerikai értelmiségi is észleli, Berlin és Párizs meddig foghatja be a fülét?

 
- Az egyre növekvő anarchia, sőt káosz megrendítő módon jelzi azt, amit persze régen sejtünk, hogy Európa uralmi elitjei tökéletesen alkalmatlanok a földrészünk előtt álló roppant erejű kihívásoknak még az értelmezésére is, nem hogy azok megoldására. Mindez részben tudatlanságra, részben pedig cinikus-gátlástalan megalkuvásra vezethető vissza, tehát ezek az uralmi elitek mind a tudásnak, mind a bátorságnak, mind a becsületnek híján vannak. Ahogy Juhász Ferenc írta a Tékozló ország című megrendítő eposzának előhangjában „Jövőbe látó szemetek nem volt, de kezetek, hogy a hazát sírba taszítsa, igen!”. Némi keserű öniróniával mondhatnánk erre, hogy innen szép győzni, hiszen ez egy teljesen reménytelen helyzetnek látszik. Ráadásul, ahogy a régi mondás tartja, „minden népnek olyan vezetői vannak, amilyet megérdemel”, vagyis a vezetők, és vezetettek viszonya a „zsák meg a foltja” viszonyára épül. Még sem tehetünk egyebet, reménykednünk kell abban, hogy Európa népei lassan felébrednek, és ennek szerencsére valóban vannak jelei, de ez az ébredés igen keserű lesz. Leginkább arra kell ráébrednie az európai fehér embernek, (és benne a magyarságnak), hogy ha annak a legelemibb feladatának sem képes eleget tenni, hogy világra hozza, és testi-lelki egészségben felnevelje az őt majd időben követő nemzedéket, akkor mindennek vége. Mert ezzel lényegében azt vallja be, hogy az elődei által megteremtett világ hedonista felélésén túl („utánam a vízözön”) már nem tud, ám de ezzel szemben, nem is nagyon akar más lét-programot kitalálni önmagának. Az persze evidens, hogy a széthullani látszó és ezért egyre hisztérikusabban viselkedő Amerikai Birodalom fegyverként használja a migrációt a most zajló Európa elleni terrorakciója során, de, ha Európa népei, és legfőképpen vezetői ezt nem tudják, merik, akarják felismerni, akkor rászolgáltak az elkerülhetetlen pusztulásra. Ez ennyire egyszerű, és persze ennyire bonyolult is egyben, hisz a megoldás, ha egyáltalán létezik még ilyen, akkor csak hatalmas anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi áldozatokkal lesz megtalálható. Reménykedjünk benne, hogy a kibontakozó dráma elég nagy erejű lesz ahhoz, hogy kijózanítson, de eléggé enyhe ahhoz, hogy ne pusztuljunk bele, sőt testben és lélekben megerősödve jöjjünk ki belőle.  

 

 

 

 

A magyar főváros vendégvonzó ereje növekvő

 

Hazánk turisztikai vonzereje nőtt, Budapest sok élménykereső ember célpontja. Rekordközeli forgalmat értek el a magyarországi szállodák a tavalyi év első háromnegyed évében, jelentősen nőtt a vendégéjszakák száma, és a belföldi forgalom is élénkült. Hazánk a fizető világjárók célországa. Niklai Ákosnak, a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetsége (MSZÉSZ) elnökének​ tett föl kérdéseket a Présház Hírportál. 

2016. január 7.

Elnök Úr, Budapest a külföldiek körében rendkívül népszerű, a világ egyik leglátogatottabb városa. Az építészet, a konyhaművészeti és a művelődési kínálat is vonzó. Így a fővárosi szállodák 70 százalék fölötti kihasználtságot értek el tavaly január-októberben. Mit kell tenni még azért, hogy a budapesti emberek, akiknek túlnyomó többsége barátságos a világjárókhoz, önmagukban is a vonzerő egyik tényezőjét jelentsék?

 

- A turisztikai vállalkozói körnek (azaz nekünk), a turizmus irányítóinak folyamatosan el kell magyaráznunk, hogy a turizmus hozza a GDP 10 százalékát és adja a munkahelyek körülbelül 14 százalékát. Ezért is érdemes kedvesnek, udvariasnak, vendégszeretőnek lennünk, amiről korábban híresek voltunk. Szemléletformáló kampányt is érdemes lenne szervezni.

- A külföldi forgalom tavaly október-novemberben egy-két százalékkal visszaesett. Ez részben az orosz vendégek elmaradásának, részben a párizsi merényletek hatásának következménye. Kikben kell tudatosítani, hogy a biztonság megőrzése - sok más szempont mellett - a turisztikai világforgalomban is az első értékek egyike?

 

- Ez világpolitikai feladat elsősorban. A mi feladatunk, hogy hirdessük, hogy Magyarország biztonságos desztináció, ezt a Magyar Turizmus jól végzi.

 

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A hazai vendégek nemcsak nyáron, hanem egész évben több időt töltöttek el a szálláshelyeken, így közel 7 százalékkal nőtt a belföldi vendégéjszakák száma. Ezt a folyamatot továbblendítheti-e, ha a szállodák is ráirányítják a figyelem fénykörét a magyar művészet és művelődés kincsesbányájára?

 

- A szállodák elsősorban a ma már ott lévő vendégeket tudják tájékoztatni. Egyébként ez klasszikus TDM – turisztikai desztináció menedzsment - feladat.

 

 

 

 

Polgári véderőt kell szervezni a kontinensen

 

Az iszlám hódítás 1683-ban megtorpant Bécs alatt, mivel Közép-Európa hatalmai összefogtak a keresztény Európa védelmében - írta a Magyar Hírlapban megjelent cikkében Bánó Attila. Európa védelmében ma sem politikai, sem egyházi erőközpontra nem számíthatunk. A magyar történelemről szóló könyvek szerzőjének tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.​

2016. január.11.

− A XVII. században az oszmán nyíltan, fegyveres seregekkel volt jelen Európában, ágyúkkal, kardokkal ostromolta a Nyugatot. Ott azonban volt több keresztény központ, ezek egyike maga a Szentszék, amely óriási szervezőerővel és jelentős pénzzel is rendelkezett. A mai válságos helyzet mennyiben tér el a XVII. századitól?
 

− Való igaz, a XVII. század vége felé az iszlám hódítás megfékezésében hatalmas szerepet játszott a Szentszék, az 1683-as Bécs melletti, kahlenbergi győzelem előkészítésében pedig maga XI. Ince pápa. Az akkori és a mai helyzet között jelentős különbségek vannak, de ha hihetünk az amerikai Bill Warnernek, a Politikai Iszlám Kutatóközpont (Center for the Study of Political Islam – CSPI)   

igazgatójának, aki szerint az iszlám sohasem felejt, s hódító céljait évszázadok múltán sem adja fel, akkor érdemes figyelnünk e különbségekre. Warner a Tizenhárom előadás a politikai iszlámról című munkájában felhívja a figyelmet arra, hogy 2001-ben a World Trade Center ikertornyai elleni terrortámadást az elkövetők azért tették szeptember 11-re, mert az iszlám 1683-ban ezen a napon – valójában egy nappal később − szenvedte el  Bécs alatt azt a vereséget, amely végzetes fordulópontot jelentett számára. Ettől kezdve a Török Birodalom arra kényszerült, hogy a keresztény seregekkel szemben fokozatosan feladja európai hadállásait. A legnagyobb különbséget egyrészt abban látom, hogy a 17−18. században Európában a kereszténység erősen megosztott volt, de még ebben az állapotában is képes volt annyi erőt mozgósítani, amellyel visszaszoríthatta a hódítókat. Földrészünk keresztény egyházai ma együttműködésre, egységre törekednek, és az Unió országai látszólag ugyanezt teszik. Ennek ellenére Európa képtelen megakadályozni az illegális migránsok erőből történő nyomulását. Pontosabban az Unió nyugati fele képtelen erre, éppen az a térség, ahol a kereszténység pozíciói meggyengültek. Közép-Európában, így hazánkban, ahol ezek a pozíciók erősebbek, érdekes módon sikerült megfékezni a törvénysértő folyamatot.

 

− A török-tatár had még bécsi veresége után is veszélyes maradt, és a csökött Habsburg-vezérkar még Sobieski János győzelmét is majdnem vereségre változtatta. A nagyképűségből is táplálkozó butaság ma is kockázatot jelent-e Európa védelmében?

 

- Kétségtelen, hogy az illegális migráció nem hasonlítható az oszmán hadak háborús cselekményeihez. A közelmúltban lezajlott párizsi terrortámadások azonban igazolták azok aggodalmait, akik tartottak attól, hogy az iszlám terrorizmus kihasználja a tömegek ellenőrizetlen beáramlását. Az EU legbefolyásosabb vezetői ezzel összefüggésben sokáig semmit sem tettek az iszlám radikalizmusból fakadó veszélyek elhárításáért, és kizárólag humanitárius ügyként tekintettek a folyamatra. A német kancellár például ennek szellemében ajánlotta fel hazája vendégszeretetét. Tegyük hozzá: polgártársai felhatalmazása nélkül. Ez valóban nagy kockázatot hordozó magatartás. 

− Fedezd föl saját kultúrád - hangzik azeurópai Balassi-folyamat jelmondata. Ez a szellemi mozgás hogyan segítheti a Nyugat társadalmait abban, hogy felismerje: a merkeli szelfis cukiskodás a kontinens szellemi - majd katonai - megroppanását okozhatja?

 

- Saját kultúránk fölfedezése fontos, ugyanakkor nagy szükség lenne egymás kultúrájának jobb megismerésére is. Nem hiszem, hogy tévedek, amikor azt állítom, hogy a közép-európai átlagpolgár jóval többet tud a nyugatabbra élő társadalmak kultúrájáról, mint fordítva. A migránshelyzet kapcsán érezhető volt, hogy a nyugati vezető politikusok mennyire lekezelik keleti partnereik álláspontját. Azóta a napnál világosabb, hogy nem volt igazuk, s ma már egyre többen ismerik be tévedésüket. Nagy kérdés, hogy fenyegeti-e az európainak nevezhető kultúrát az iszlám térhódítása? A muszlim kultúra és vallás ismerete is egyre inkább felértékelődik. Nem árt tudni például, hogy az iszlám számára kétféle Korán létezik, a mekkai és a medinai. Előbbihez kötődik a muszlimok békés vallásossága, utóbbihoz a küzdelmes, harcias fellépése. Bill Warner említett tanulmányában nagy hangsúlyt helyez az iszlám vallási és politikai kettősségéből fakadó sajátosságaira, mert ezekben látja a békés és a harcias iszlám kapcsolatrendszerének magyarázatát. Ha az iszlám hódítani akar, akkor ezt a tömeges migráció, illetve a dinamikusabb népszaporulat révén is megteheti. Az európai demokrácia tálcán kínálja a lehetőséget, ezért vigyázó szemünket ma már nem csak a terrorizmusra érdemes vetni, hanem a csöndes, alattomos terjeszkedés veszélyeire is. Az európai Balassi-folyamat, saját kultúránk bátor vállalása egyre szükségszerűbb. Nehogy egyszer szembesülnünk kelljen a dzsihád, vagyis a küzdelem, a saria, vagyis az iszlám törvénykezés, a kafir, vagyis a nem muszlim, valamint a dimmi, vagyis az iszlám országban élő kafir fogalmának mindennapos valóságával.

 

 

 

Lőrincze Lajos életműve Magyar Örökség Díjat kapott

 

Magyar Örökség Díjat kapott Lőrincze Lajos életműve. A 100 éve született tudós a XX. század nagy hatású nyelvésze volt. Ezt részben személyes vonzerejének, kedvesen tanáros stílusának, szép, nyugodt, dunántúlias ízű beszédének köszönheti. Az Édes anyanyelvünk című rádióműsornak 1952-től 1993-ig volt a "hangja", gazdája. Balázs Géza egyetemi tanárnak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

20215. december 19.

 

- Professzor Úr, Lőrincze Lajos példája lehet-e annak, hogy idegen hadsereg elnyomásában sínylődő, diktatúrában küzdő országban is lehetséges a társadalmat gazdagító, előrevivő életművet alkotni?
 

- A kérdésben érzek némi hatáskeltő halmozást és fokozást, ezért egyszerűbben fogalmaznám  meg a választ: valamilyen cselekvésre mindig van lehetőség, s bár a korábbi korszakban könnyen nacionalistának bélyegeztek valakit, azért - persze évtizedtől és helyzettől függően - volt lehetőség a nemzeti kultúrával, honismerettel, és így például az anyanyelvvel való foglalkozásra. Lőrincze Lajos olyan időpontban és helyzetben tudta megszólítani az összmagyarságot, amikor ennek lehetőségei igen korlátozottak voltak.  

 

Sokan a határokon túl azt mondták, hogy Lőrincze tanár úr ötperceit úgy hallgatták, mint a prédikációt - pedig biztosan nem a prédikálás szándékával születtek. A szocializmus időszakában a nyelvművelés legjobbjai pozitív, egyesek szerint a rendszerváltozást elősegítő folyamatok ösztönzői voltak. De a legnagyobb erényük az volt, hogy fenntartották a reményt, nem olvadunk fel teljesen a a világ kulturális és nyelvi kohójában.

 

- Ön, aki Lőrincze Lajoshoz kapcsolódó tanszéket vezet az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, mennyire érzi, hogy egy tanáregyéniség belerajzolja magát az intézményi emlékezetbe?

 

- Lőrincze Lajos az MTA Nyelvtudományi Intézetének volt igazgatóhelyettese, tudományos tanácsadója. De valóban, az ELTE címzetes egyetemi tanári címet adományozott neki, és én most azt a tanszéket, a Mai Magyar Nyelvi Tanszéket vezetem, amely ezt előterjesztette. Ismereteim szerint Lőrincze tanár úr az egyetemen nem tanított, de természetesen mindenki ismerte és becsülte akadémiai és nyilvános szerepléseiből. Az más kérdés, hogy mennyire gyors a felejtés. A mai hallgatók egy része mostani tanárainak sem tudja a nevét, a korábbi tanárokról semmit se tud.A  Lőrincze tanár úr 100. születésnapján tartott megemlékezések azonban alkalmat adtak arra, hogy felidézzük egy példamutató, szombattól Magyar Örökség-díjas tudós emlékét: ez jól esik azoknak, akik emlékeznek a hangjára, s talán megérinti azokat, akik nem is ismerték. 
 
- A nyelv állandó megújulási folyamatában mi bátran nyúlhatunk a magyar kincsesbánya meglévő ékszereihez?
 
- Bár a nyelvművelést egyesek a rendszerváltozás után igyekeztek partvonalon kívülre helyezni, megállapíthatjuk, hogy a nyelvművelés mint alkalmazott nyelvtudomány él, folyamatosan megújul, igyekszik megfelelni a kor kívánalmainak. Hogy igény van rá, és meg tud újulni, az nagyban köszönhető Lőrincze tanár úr törekvéseinek, stílusának. Most egyszerre feladat a nyelvi hagyomány megismertetése, fenntartása és a száguldva érkező új nyelvi jelenségek megértése, értékelése. Attól csak jobb lehet az ember, ha anyanyelvünk "kincsesbányáját" megismeri, abban búvárkodik és felhasználja. 

 

 

Lezsák Sándor: Élő legyen a hazai művelődés iránti igény

Lezsák Sándor jelezte, hogy lassan húsz évetervezik Attila szobrának felállítását Budapesten, és ehhez segítséget nyújthata jelenlegi nemzetpolitika.Attila itt élt, és a magyar földben nyugszik, teljesen természetes, hogy Belső-, és Közép-Ázsiából hozzánk látogató rokonaink, vendégeink nálunk keresik a szobrát. A magyar törvényhozás alelnökének - rendszerváltó politikusnak, tanárnak, Pilinszky-díjas költőnek - tett föl kérdéseket a Présház Hírportál. 

 

- Elnök úr, Ön az Ősök ünnepén férfiasan megfogalmazta, hogy a brüsszeli bürokrácia az európai kultúrpolitikában is megbukott. Elképzelhető-e, hogy a következő években mi, magyarok adjunk vitamininjekciót a kontinens művelődési fölegyenesedéséhez?

 

- Az európai kultúrának három fő vonulata érvényesült egymással szimbiózisban, de részben saját önállóságát is védve.Mindenekelőtt a keresztény hagyományok, és a keresztény világnézet és kultúra alapozta meg Európa sajátos kulturális identitását. Ezt az alapot gazdagították a nemzeti kultúrák és a nemzeti hagyományok – hiszen Európa nemzetállamok sokaságából áll.  A harmadik kulturális vonulat a saját tulajdona és tudása  bázisán egzisztenciát teremtő középosztály, és polgárság kultúrája. Ennek a három kulturális vonulatnak a kölcsönhatása, és egymást támogató  gyakorlata tette olykor világformáló erővé az európai kultúrát. Nem véletlenül az elmúlt évszázadban baloldali és liberális oldalról erős támadások érték mind a keresztény kultúrát, mind a nemzeti kultúrák művelését, mind a középosztály kultúr-igényét. Az elmúlt évtizedben nem az európai kultúra gyengült meg annyira,  hogy vitamin-injekcióra szorulna, hanem a brüsszeli bürokrácia bukott meg az európai kultúra művelése ügyében. Megtagadta Európa keresztény gyökereit, gyanakvóan és értetlenül viszonyul – a nacionalizmus vádját nem egyszer emlegetve - a nemzeti kultúrák, a 

nemzeti hagyományok őrzéséhez, és a szórakoztatóipar, a lumpenízlés, az erőszak kultusza, az aluljárói irodalom pártolásával szorítja ki  a hagyományos polgári értékeket és kultúrigényeket. Szerencsére a brüsszeli bürokrácia ideológiája, a „multikulturalizmus” már nyilvánvalóan megbukott – hála Európa óriási kulturális tartalékainak. Magyarország az elmúlt hét évtizedben lényegesen többet szenvedett és vesztett a szocialista és az ultraliberális kultúrpolitikusok erőszakossága és türelmetlensége miatt, mint Nyugat- és Dél-Európa kultúrája. Nekünk most azt a hatalmas elmaradást kell pótolnunk kulturális téren, ami a vasfüggöny miatt keletkezett. Ugyanakkor a keresztény, a magyar, és a polgári kultúra védelme érdekében az elmúlt fél évszázadban Magyarországon kialakultak olyan művészi ábrázolások, kifejezés-módok,  vagy akár irányzatok is – amelyek valóban vitamininjekciókat jelenthetnek az ilyen küzdelmekben járatlanabb és védtelenebb európai kultúra számára.

 

- Az Ősök ünnepén a szervezők bejelentették, hogy Attila-szobrot kell emelni a magyarok fővárosában. Ön meg tudja-e értetni a kezdeményezőkkel, hogy az Attila-szobor csak zseniális lehet, és csak XXI. századi lehet? Ezt a szobrot nem szabad sem lesajnálhatóan, sem a XIX. századi romantika stílusában megalkotni. 

- Lakiteleken, a Népfőiskola parkjában szoborpark állít emléket mártírsorsot, vagy hosszú börtönéveket viselt keresztény főpásztorainknak, a nehéz körülmények között is maradandót alkotó íróinknak, költőinknek, képzőművészeinknek, szinészeinknek, tudósainknak. Sem az alkotóknak, sem nekünk, a Népfőiskola irányítóinak  nem okozott problémát ezeknek a szobroknak a stílusa. Az alkotók ösztönösen megérezték a Népfőiskola emelkedett szellemiségét, és stílusigényét – azaz nem volt szükség „megértetni” velük a hely szellemiségével, azaz a „genius loci”-val  történő azonosulást. Egy Attilla-szobor stílusa is nagyon függ majd a helyszín kiválasztásától, az alkotó elképzelésétől, és a szobrot elbíráló zsűri összetételétől. Optimista vagyok, attól nem tartok, hogy az Attilla nagykirály emlékezetére felállítandó szobor annyira félre sikerüljön, mint az ötvenhatos forradalmároknak és mártíroknak – állítólag – emléket állítani szándékozó hírhedett budapesti „vaskefe” szobor.

 

- Az európai Balassi-folyamat hullámverése átcsaphat-e a Lajtán túlra is, hogy a hazát az utóbbi egy-másfél évtizedben - átmenetileg - elhagyó nemzettársainkat is szorosan a magyar kultúrkörben tartsa?

 

- Remélhetőleg a mainál többet tud tenni, és többet tesz majd a hazai kultúrpolitika a nyugati szórványmagyarság kulturális hagyományainak a megőrzése érdekében. Erre eleve jobbak a lehetőségek egy határok nélküli Európában. Ugyanakkor a keresztény, a magyar és a polgári kultúra iránti igényt már fel kell ébreszteni gyermekeink fiatal korában, a közoktatás évei alatt  - annak érdekében,  hogy azokban is élő legyen a hazai kultúra iránti igény, akik majdan idegen kulturális környezetbe kerülnek.

 

 

Szent Márton útvonala kincsekhez vezet

 

A középkori Magyarországon több száz Szent Márton püspök és hitvalló tiszteletére szentelt templom állt. A Szent Márton Európai Kulturális Útvonal Magyarországi Tanácsa szeretne a történelem viharaiban elpusztult templomoknak méltó emléket állítani a Szent Márton-emlékévben. Feiszt György levéltárosnak, Via Sancti Martini szervezet ügyvivöjének tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. január 27.

 

- A Szent Márton Európai Kulturális Útvonal Magyarországi Tanácsa felhívással fordul Szent Márton tisztelő közösségekhez és magánszemélyekhez, hogy a saját maguk által választotta módon - emléktáblával, emlékoszloppal, kereszttel - jelöljék meg a ma már nem létező Szent Márton templomok helyét. Mennyire fontos, hogy ezt az államhatáron túli magyar területeken is megtegyék?
 

- A XIV. századi egyházi összeírások szerint a történelmi Magyarország területén csaknem ezer Szent Márton titulusú templom állt.   

 

Kifejezetten örvendetes lenne, ha például a Kárpátalján, ahol ma csak a munkácsi főtemplom viseli a Tours-i püspök nevét, felhívásunk visszhangra találna. 

 

- Szent Mártont, ez a római katonából lett Tours-i püspököt mi magyar szentnek tartjuk, éppúgy, mint Szent Lászlót vagy Szent Erzsébetet. Hogyan érjük el, hogy kultusza ne "csak" a Kárpát-medencében, hanem a Lajtán túli, és a Királyhágón túli magyar közösségekben is eleven legyen?  


- Az „elesettek pártfogó szentjének” kultusza elevenen él például az erdélyi   

Nyárádszentmártonban, ahol nincs is katolikus templom. A „Via Sancti Martini” Európai Szent Márton Kulturális Útvonal Szervezet éppen azért jött létre, hogy az elszigetelten, egymásról mit sem tudó közösségek hagyományait megismertesse és szélesebb közösséggé alakítsa. Várjuk minden, az „ügyért” tenni kész személy vagy közösség jelentkezését.
 
- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Szent Márton kultúránk része, hiszen már -   a Szent István-i államreform idején uralkodói szimbólummá vált alakja, emléke. Miképpen tudatosítsuk ezt az ifjú magyar nemzedékekben?

- Szent Mártont köpenyének egy rászorulóval való megosztása tette a keresztény hit egyik legnépszerűbb szentjévé. Az adakozásra, a szűkölködőkön való segítésre napjainkban is nagy igény van. Ezt csak erősíti a Márton életéhez kapcsolódó, rejtetten Európa szerte élő, libával, újborral időjárási megfigyelésekkel és sok mással kapcsolatos hagyományok sora. Ezeket kell a fiatal generációkkal megismertetni, és az adott helyen népszerűsíteni.   

 

Széchenyi István esküvője - 180 esztendeje

 

Február 4-én volt 180 éve, hogy Széchenyi István egybekelt Seilern Crescence-szal a krisztinavárosi templomban. Ezen a napon a  Széchenyi Emlékbizottság koszorúzási ünnepséget tart a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony Plébániatemplom melletti Széchenyi mellszobornál 18 órakor. Cserháti Lászlónak, a Széchenyi Társaság alelnökének tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. január 31.

 

- Alelnök Úr, az idén üljük a legnagyobb magyar születésének 225. évfordulóját. Széchenyi-évet jegyzünk. Miért fontos, hogy a kiemelkedő európai politikus emberi vonásait is fölelevenítsük?
 

- Kedves Szerkesztő úr! Válaszomat az a felismerésünk alapozza meg, hogy mi, a Széchenyi Társaság tagjai, akik 3 évtizede – amióta a Társaság létrejött - szolgáljuk a Széchenyi-ismeret bővítését, úgy látjuk, a Róla írt több mint 2200 könyv, tanulmány és több mint 50 szépirodalmi mű ellenére alacsony a Széchenyi-ismeret. Ez nem csupán az oktatás, az otthonról hozottak, a nevelés rovására írható, de a változó világ, a könnyebb és divatos szórakozások, időtöltések a veretes, elgondolkoztató, esetleg utánanézendő idegen kifejezéseket is tartalmazó Széchenyi művek nyelvezetével állnak szemben, pedig kis iránymutatással az ifjabb nemzedék is felfedezné azt a csodálatos kincset, amit életművének írásai hordoznak. Úgy véltük, a Széchenyi-tisztelet, -ismeret érdekében érdemes az emberi vonásait is jobban nyilvánosságra hozni, hiszen akit emberként is látunk magunk előtt, emberként is jó példát mutat nekünk, annak nehezebben olvasható művei – bár a régies nyelvezetet én kifejezetten olvasmányosnak tartom – iránt jobban érdeklődni fognak. A Széchenyi-ismeret terjesztésében például a közelmúltban megjelent válogatott levelei biztosan segíteni fognak, mert azokban nemcsak a nagyformátumú reformer, hanem az ember is megnyilvánul, és láthatjuk belőlük Őt, ahogy partnereit megközelíti.    

Sokat segített a visszajelzések szerint a 2010-ben, halálának 150. évfordulóján rendezett „Széchenyi mint magánember” című konferenciánk is, mert ez a konferencia, illettve a belőle 2011-ben készült könyv mindazt az emberi, esendő, vagy követendő magatartást bemutatta, illetve bemutatja az olvasónak, ami az amúgy piedesztálon álló Széchenyit emberközelbe hozza.Szerkesztő úr, mi, a Társaság igyekszünk a 1980-a évek második felétől kezdve töretlenül, csendesen, elismerésre számítás nélkül járni ezen a missziós úton, nehogy abba a hibába essünk, mint az 1870-es évek egy kisebb tömörülése, amelyet széchenyieskedőknek neveztek, a lexikoni megfogalmazás szerint: „azon lármás csoport…”, mert ez visszahathat szándékainkra.

 
- Azok, akik ma egy 180 évvel ezelőtti templomi házasságkötés emlékére tiszteletüket fejezik ki, hangsúlyozottan jelzik, hogy a család értékét az első helyen őrzik, s egyáltalán: a férfi-női kapcsolatot annak helyén vigyázzák. Jó-e, hogy Széchenyi István ebben a jeles esztendőben erre is alkalmat ad nekünk?

- Széchenyi ebben a vonatkozásban is példaszerű, bár tudom, az emberek rokonszenve nem mindig kíséri az eléjük állított példákat. Széchenyit mindig foglalkoztatta a házasság gondolata, több csalódás, visszautasítás is érte. A lehiggadt Széchenyi szerencséjére, illetve hazánk szerencséjére olyan személyiség hatása alá került, akinek ösztönző szerelme segítette életútját, akire 12 évet várt, és házasságukkal 14 gyermeknek lett azonnal apja. Széchenyi természetesnek tartotta, hogy az így egyesült családban mostoha gyermekeit sajátjaként nevelje. Remélem, minél többen együtt tudunk gondolni Rájuk ezen a 180. esküvői évfordulón, meghívónk nem vallási, vagy pártállási szempontok szerint áradt szerte az országban, hiszen ez hagyományaink szerint is fontos esemény. Hogy mennyire fontos a célirányos, és esetleg meglepő útmutatás a fiatalok számára, azt én a saját tanítványaimon keresztül is tapasztaltam a 80-a 90-es, és évezred elejei években. Kapcsolatom velük, akiket sok éven át vízi túrákra is vittem magammal, különleges volt, nekem szívesen megnyíltak, és egy ilyen megnyílás alkalmával merültek bele annak taglalásába, hogy a házasságra szerintük nincs szükség, „minek az a papír, Laci bácsi, anélkül is lehet ..”. Persze, válaszoltam, „pont így csinálják a kutyák is, a játszótéren”.  Ez a nyers, goromba, tőlem szokatlan megnyilvánulás után sorra érkeztek később az esküvői meghívók. Ezt most azért mondtam el, mert az elmúlt évtizedekben a szabadosság, a könnyelműség, erkölcstelenség, az egymás melletti kitartás ismeretlen voltának terjedése (az egész világon) a család intézménye ellen dolgozott, ennek megfelelően a gyermeklétszám is a kívánatos alatt maradt, ez a demográfiai mutatóinkon látszik is. A többgyermekes családokat furcsának vették,    
 
kicsit sajnálkozva figyelték Őket, akik anélkül fogadták a gyermekáldást, hogy a halvány nyoma lett volna a mai családtámogatási rendszernek. Tehát fontos, hogy ismert legyen Széchenyiék nagy családja is, ezzel is példát mutatnak nekünk.
 
- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata.  Széchenyi István életútja művelődésünk sok kincséhez elvezetett. Önök mit tesznek azért, hogy minél több magyar fiatal földezze ezek fényét?
 
- Kedves Szerkesztő úr! A Széchenyi Társaság három évtizede járja a Kárpát-medencét, 35 helyen állított, kezdeményezett, avatott vagy közreműködőként állított emléktáblát, mellszobrot, így például Brassóban, Vácott, Lendván, Beregszászon, Szegeden az evezős és kajak-kenu versenypályán, és itt a Krisztinavárosban, a templom melletti mellszobor is kezdeményezésünkre az Önkormányzat támogatásával született. Ezek az alkalmak az iskolákban, a civil szervezetek meghívásával lezajló előadássorozatok szolgálják Széchenyi fényének felismerését. Így - csak kiragadva emlékeim közül - Brassótól Szombathelyig, Érsekújvártól Szabadkáig, Kunadacstól Kalotaszentkirályig, Gárdonytól Csapig tartottunk mát több mint 100 előadást, a Kossuth Szövetséggel együttműködve már 15 éve bekapcsolódunk az iskolák között meghirdetett szónoklatversenybe, amely Széchenyi és Kossuth beszédeiből ad feladványt az ifjúságnak.
Szerkesztő úr, amikor Széchenyi ismeretterjesztésről beszélünk, nem hallgathatjuk el, hogy más civil szervezetek is, így például az Országos Széchenyi Kör az egész országban , sok városban levő helyi szervezeteik által szintén jelentős ismeretterjesztést folytatnak, például a Széchenyi Szabad Akadémia keretében, amelyben a mi Társaságunk tagjai is szoktak előadást tartani. De hibát követnék el, ha nem említeném meg az ugyancsak jelentős tájékoztatási feladatot magára vállaló Magyar Emlékekért a Világban Egyesületet.
Ehhez kapcsolódóan a sport terén tudnunk kell, hogy a Danubius Nemzeti Hajós Egylet (jogutódja a Széchenyi által 1841-ben létrehozott Budapesti Hajós Egyletnek) már 26 éve az evezős évadot Széchenyi evezős versennyel nyitja, a Sporttudományi Társaság pedig konferenciával („Széchenyi hatása hazánk sportkultúrájára”) emlékezett meg Széchenyiről, mint sportemberről.
Szerkesztő úr! Ennek az évnek már csaknem minden hónapja be van táblázva Széchenyire emlékező eseménnyel. Legfeljebb még a konkrét nap nincs meghatározva. Azt már most mondhatom, hogy Petőházán április 8-án 18 órakor, Széchenyi halálának 156. évfordulóján a ”Széchenyi üzenete a mának” című előadást hallgatják meg a környékbeli iskolák tanulói, a lakosság, a petőházi Közösségi Házban, vagy például Magyarigenben (Gyulafehérvárhoz közeli falu) szeptember 24-én az elszármazottak (ez alkalomra hazaérkező) és otthon élők közössége kérte tőlünk ugyanezt az előadást. Örömmel mondhatom, sok tennivalónk lesz ebben az évben is.

 

 

 

Amerika EU-bábfigurái katasztrófát okoznak

Merkel és Schäuble a globális Amerika európai helytartóivá silányodtak, holott az eredeti francia-német tengely De Gaulle idejében ennek éppen az ellenkezőjét jelentette. A „bevándoroltatás” fedőnevű amerikai birodalmi hadművelet Európa szétzilálást, végzetes meggyengítést szolgálja, Merkel és Schäuble most öngyilkos módon ehhez asszisztálnak – fogalmaz Bogár László. A közgazdász egyetemi tanárnak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. január 15.

- Professzor Úr, remek elemzések tárulnak napvilágra a terrormigráció ügyében. Schmidt Mária történész leírja: "Németországot a baloldali média- és értelmiségi elitből álló élcsapat irányítja. A politikai vezetés Merkellel az élen nekik, a főszerkesztőknek és a szerkesztőknek politizál, az ő nyelvüket beszéli, az ő értékrendjüknek felel meg. Nem alakítja a politikát, hanem ehhez a felelőtlen, ötlettelen, teljesítményhiányos és arrogáns társulathoz alkalmazkodik." Pál József egyetemi tanár rögzíti: "Maga az európai sajtó hurrogná le azt, aki a migránsválság kapcsán a kereszténység megerősítését követelné az iskolai oktatásban, a közgondolkodásban, bevételét az uniós alkotmányba vagy bármi másba." Egyikük sem teszi föl azonban a miért kérdését. Mi okból, mi célból működik így a sajtó. Az ok, a cél megjelölése, legalább sejtetése nélkül van-e értelme a diagnózisnak?
 

- Legelőször is azt a kérdést kellene feltenni, hogy mi az, hogy sajtó, pontosabban, hogy miről is beszélünk, amikor a médiát említjük. A médium, illetve a média a latin nyelvben közvetítőt, illetve annak a többes számát jelenti. Egy olyan komplexumot, amelynek tehát az a feladata, hogy közvetítse felénk a világról mindazt, amit közvetlen tapasztalatból nem tudhatunk meg. Nagyot változott a világ, hisz évezredeken át minden ember szinte minden tudását és információját saját tapasztalatból szerezte meg, ma viszont ez éppen fordítva van. A globális modernitás embere ma már szinte minden  vélt tudását és információját  valamilyen közvetítőn keresztül szerzi be.    

Nem a valósággal találkozunk tehát a médiában, hanem egy történetet hallunk arról, hogy milyen is a valóság. Ez a történet aztán vagy igaz, vagy nem, ám arra már sem időnk, sem energiánk nincs, hogy mindig utána járjunk annak, hogy mi is a valóságos valóság. Éppen ezért igazából nem is sejtjük, mennyire kiszolgáltatottak is vagyunk. A valóságos tudás elképesztő luxussá vált, nagyon sok időt és energiát igényel, a megtérülése pedig csak igen hosszú távon és nagyon bizonytalanul értelmezhető. De nem árt, ha tudjuk, a méltó élet egyetlen feltétele mégis csak ennek megszerzése lehet. Amit ma médiaként észlelünk, az egy tökéletesen ellenőrizhetetlen globális véleményhatalmi diktatúra, amit egy „láthatatlan” sőt önmagát nem létezőnek tekintő planetáris szuperstruktúra használ fegyverként ellenünk. Amit Schmidt Mária baloldali média- és értelmiségi elitből álló élcsapatnak nevez, az már engedelmes bérgyilkosok hada. Vagy talán pontosabb, ha olyan luxus-kurváknak látjuk őket, akik a globális kitartóik legocsmányabb legperverzebb utasításait is pontosan teljesítik. Mint ahogy valamennyi vezető politikus kampánystábjainak főnökeit is ez a „nem-létező” erő mozgatja, tökéletesen függetlenül attól, hogy az un. jobb vagy baloldalhoz tartoznak. A jobb és baloldal ilyen jellegű megkülönböztetése csak arra jó, hogy teljesen hamis irányba tereljük a kérdést. A mai fő politikai törésvonalat nem ez, hanem a nemzethez és a szociális érzékenységhez való viszony jelenti. A globális média mindig a nemzetellenes és antiszociális oldalt képviseli (vagyis a globális SZDSZ-t és annak lokális klónjait).
 
- Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter durván megfenyegette az egykori Keleti Blokk országait. A Kremlből jött parancsok emlékét felidézve kijelentette: "a kelet-európai országoknak is be kell fogadniuk menekülteket, de kevesebbet, mint Németországnak." A Visegrádi Négyek megerősödhetnek-e annyira, hogy kerítést merjenek húzni az osztrák-német határszakaszon, nehogy a Merkel által Európába csődített tömeg egy részét - a munkavállalásra alkalmatlan embereket - visszazúdítsák térségünkbe?
 
- Minden „birodalom” működésének lényege, hogy erőforrásokat szív el ugyan a perifériákról, de „cserébe” működteti az egész rendszert, aminek aztán normális körülmények között a perifériák is hasznát látják. Egy birodalom hanyatlása akkor kezdődik el, amikor az uralmi elitjei elkezdik elhinni, hogy a perifériáktól elszívott erőforrások az ő magán-hedonizmusukat szolgálják csupán, szóval, amikortól úgy vélik, hogy semmilyen „ellenszolgáltatást” nem kell nyújtaniuk mindezért. Sajnos a német birodalmi elitek egyre inkább erre felé sodródnak az egyesítés óta. Sem tudásuk, sem bátorságuk, sem becsületük nem maradt, egyszerű globális parancsvégrehajtókká váltak. Merkel és Schäuble a globális Amerika európai helytartóivá silányodtak, holott az eredeti francia-német tengely De Gaulle idejében ennek éppen az ellenkezőjét jelentette. A „bevándoroltatás” fedőnevű amerikai birodalmi hadművelet Európa szétzilálást, végzetes meggyengítést szolgálja, Merkel és Schäuble most öngyilkos módon ehhez asszisztálnak. Azt nehéz megmondani, hogy ennek pontosan mi az oka.   
 
Végzetes tudatlanság, vagy végtelen és gátlástalan cinizmus, szimpla gazemberség. Ráadásul a ma regnáló európai uralmi elitek döntő többsége pontosan ugyanezt a pusztító mintázat jellemzi, mert kiválasztásuk alapvető mechanizmusai ugyanarra épülnek. Teljesen függetlenül attól, hogy jobb vagy baloldaliak, ami szintén jelzi a bal-jobb megkülönböztetés irrelevanciáját. Márpedig az európaiak egyre nagyobb része rohamos gyorsasággal „ébredezik”, és döbben rá, hogy akiket, látszólag szabad akaratából és demokratikusan megválasztott, azok nem szolgálják, hanem kiszolgáltatják őt az Európát szétroncsolni kívánó erőknek. A feszültség szinte tapinthatóan nő, és egyelőre az egyetlen reménykeltő elem Kelet és Közép Európa. Viszont minden rosszban van valami jó, vagyis e súlyos válság nyomán történelmileg először nyílhatna meg a Balti tengertől az Adriáig húzódó komplex együttműködésre épülő zóna Európán belül, amelynek politikai uralmi rétegei így összefogva végre stratégiailag helyes döntések meghozására is képessé válhatnának. Ennek a most formálódó együttműködési rendszernek az első nagy erőpróbája éppen az lesz, hogy elérje a kvótarendszer eltörlését, és ezen keresztül kikényszerítse a német birodalmi elitek radikális átalakulását, Európa uralmi struktúráinak újraformálását. Ez ma még utópisztikusnak látszik, de ennél csak az az elképzelés utópisztikusabb, hogy az ilyen irányú alapvető változások nélkül marad esély Európa megmaradására.
 
- A briliáns elemzők harsánysága kimerül abban, hogy diagnózist írjanak, ám a terápiához vagy ötletük nincs, vagy bátorságuk. Mire és hogyan készüljenek hazánkban a szabadság kis körei?

- Amikor feltesszük azt a kérdést, hogy mit kellene tenni, akkor ehhez először azt kellene tisztázni, hogy valójában mit is akarunk elérni. Mert ezt egyelőre csak olyan általánosságok szintjén tudjuk megfogalmazni, hogy méltó életet szeretnénk végre sokat szenvedett nemzetünknek. Ám sem a magyar nemzeten belül, Európa egészében meg aztán pláne, nincs tisztázva, hogy mit is jelentene ez konkrétan a XXI. század első évtizedeiben. Szóval, hogy „kik vagyunk, és mit akarunk”, mindig is ez volt és ez lesz a döntő kérdés. Az egész „bevándoroltatási” dráma azt látszik bizonyítani, hogy ez egyelőre inkább csak a negációk szintjén működik, tehát ebben a kérdésben például legalább azt már tudjuk, és persze ez is nagyon fontos eredmény, hogy mit nem akarunk. De sokkal nehezebben megválaszolható az a kérdést, hogy mire mondjunk igent. Tehát, hogy például: hogyan állítja vissza Európa a tudását, bátorságát és becsületét, de leginkább hitét. Mert ne legyen semmi kétségünk afelől, hogy ez a válság a dolgok legmélyén első sorban szellemi természetű. Európa a saját jövőjébe vetett hitét veszítette el. Ezt minden kétséget kizárólag jelzi a népesedési dráma, vagyis, hogy az elmúlt félévszázad során a soha nem látott anyagi jólétnövekedés ellenére, (sokak szerint éppen ezért), termékenységi rátáját felére csökkentette az európai keresztény fehér ember, és ma már mélyen a stagnáláshoz elégséges szint alatt van. Maga Németország pedig lényegében teljesen reménytelen demográfiai helyzetbe került, mert már olyan roppant méretű áldozatokra volna szükség a lejtőről való visszafordulásához, ami, ha létezne, akkor nem is süllyedhetett volna ilyen mélyre. Mindez arra, utal, hogy az európai fehér ember, függetlenül attól, hogy mit gondol, és mit állít erről, valójában elhatározta, hogy véget vet létezésének. És ebben a kollektív öngyilkosságban a németek mellett mi magyarok járunk az élen. Mielőtt tehát arról kezdenénk el beszélni, hogy mi a teendő, azt kellene tisztázni, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Ezt azonban minden öncsalás és önámítás nélkül megtenni. Nem elég a hősi póz, türelem, szelídség, alázat is kellene annak a belátáshoz, hogy egyes egyedül saját gyarlóságaink sodorhattak végveszélybe minket. Tehát a szabadságunkkal akkor tudnánk élni, ha volna bátorságunk kimondani, hogy kik vagyunk, mit akarunk, és azt is, hogy e cél elérése érdekében milyen áldozatot vállalunk.

 

 

 

Kolping Adolf humanizmusa ma is hat

Tavaly csúcsközeli forgalmat értek el a hazai szállodák, jelentősen nőtt a vendégek és a vendégéjszakák száma, és a belföldi forgalom is észrevehetően élénkült. Mindez feszült nemzetközi versenyben elért üzleti eredmény. Baldauf Csabának, a négycsillagos alsópáhoki Kolping Hotel igazgatójának, a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetsége (MSZÉSZ) elnökségi tagjának tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.2016. január 12.

 

- Igazgató Úr, a magyar szállodák fokozhatják-e vonzerejüket úgy, hogy a nyugat-európai - ott egyébként bevált - szállodai gyakorlatot helyi jellegzetességekkel egészítik ki?
 
- A vonzerőfokozás elsődleges hátráltatója a magyarországi szállodák gyenge jövedelemtermelő képessége. Jelenleg a vidéki szállodáinknak, még a megfelelő felújításra, karbantartásra sincsenek meg a szükséges forrásaik.
Ugyanakkor a munkaerő megtartása is komoly probléma, hisz a jövedelmek messze elmaradnak a nyugati szállodai szektor béreitől. A probléma ma már olyan súlyos, hogy több helyen a működtetést veszélyezteti.
Az elmozdulás első lépése az áfa-csökkentés, hogy az uniós átlagot elérjük, és a szállodáink ne mérföldes hátrányból induljanak egy 100 méteres sprintversenyben. Ha ezt megoldjuk, párhuzamosan a vidéki kínálat erőteljesebb promotálása szükséges, a régiós egyediségekkel. 
A Budapestre érkező tömegeket ki kell mozdítani mind kelet, mind nyugat irányában.A termékfejlesztést, vonzerőfejlesztést ezt követően, a kreatív szállodás kollégáim regionális szinten kiválóan el fogják végezni. Bárcsak ott tartanánk már. 
 
- Hogyan érhetjük el, hogy miközben a nyugat-európai sajtó hazánkról politikai célból kedvezőtlen képet fest, a nyugati turisták, akik sajtójuktól függetlenül szeretik Magyarországot, a jövőben is bizalmat tápláljanak irántunk, és szájpropagandával az igazságot terjesszék hazánkról hazájukban?  
- Az igazság kérdésében szeretnék visszafogott maradni (mivel egyetemes igazságról a mindennapok problémái szintjén nem lehet, és érdemes beszélni), a politikai táborok kényük és kedvük szerint manipulálják választóikat részigazságokkal.   A szakmának egy feladata van, vendéglátónak lenni!Szeretettel fogadni a vendéget, maximálisan az ígéreteink alapján kiszolgálni, és plusz meglepetés-élményeket szerezni. Ha ezt megtettük, akkor a vendég legyen kül- vagy belföldi, pontosan tudja, hogy milyen képet alkosson az országunkról, ez a mi feladatunk.
 
- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Az alsópáhoki szállodakomplexum külcsíne 
egyértelműen megfelel ehhez a célhoz, Önök mit tesznek azért, hogy a belbecs is harmóniában legyen e folyamattal?
 
- Szállodánk az idén ünnepli 20 éves fennállását. A szálloda névadója, Adolf Kolping a családokat tekintette a munkáságának legfontosabb részének. Mi is azon dolgozunk, hogy minden szolgáltatásunkkal, programunkkal, erősítsük a hozzánk érkező családokat. Élményt, új ismeretet, támogatást nyújtunk a hétköznapokra. Hogy jó úton járunk, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sikerült a kínálatunkkal nem csak elsőnek lenni az országban, hanem talán kijelenthető,hogy a legkedveltebb szálloda vagyunk a családok körében… A jubileumi év programjairól a www.kolping.hotel.hu oldalon tudhatnak meg többet a kedves olvasók.

 

 

 

Művészeti nemzetegyesítés a hármas határnál

Világhírű magyar operett is a szőke Tisza városában...

Változatos programokkal, Lehár Ferenc Luxemburg grófja című operettjének bemutatójával, valamint Thuróczy Katalin Pastorale című vígjátékának kőszínházi premierjével zárja az évet a Szegedi Nemzeti Színház - közölte Gyüdi Sándor főigazgató a csongrádi megyeszékhelyen. A műsorbölcseletről neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2015. november 30.

 

- Főigazgató Úr, Lehár Ferenc műve több mint operett, a világ minden színpadán népoperaként szerepel. Noha az operett mint műfaj népszerű, mennyire fontos, hogy fősodor értékrendjében is magasabb szintre emelkedjen?

 

- Lehár Ferencet zeneszerzőként nagyon komolyan lehet venni. Magas szintű mesterségbeli tudással, nagy dallami invencióval, eredeti tehetséggel komponálta partitúráit. A mi színházunkban az ország második legnagyobb operatársulata működik, tehát itt műveit valóban operai igényességgel tudjuk megszólaltatni, nem kell a színesen megalkotott zenekari szövetet sem egyszerűsítve („lebutítva”, egyes hangszereket kihagyva vagy szintetizátorral helyettesítve) játszani. Legkiválóbb operaénekeseink éneklik a főszerepeket, tehát a zenei minőség garantált.   

 

A produkciók színpadi értékeiről kiváló rendezők felkérésével gondoskodunk: operettet rendezett nálunk az elmúlt években az elmúlt években például Iglódi István és Ács János. A Luxemburg grófja rendezője Sándor János, Örökös tagunk, Érdemes művész, a műfaj avatott színpadra állítója. A fősodor értékrendjében akkor kerülhet az operett magasabb szintre, ha zenei és színpadi szempontból egyaránt komolyan vesszük és minőségre törekszünk. Amit a közönség tartós érdeklődése kísér, az méltó arra, hogy igényesen tálaljuk.

 

- December 9-én a Háromszék Táncegyüttes vendégszerepel Szegeden Az én mesém című produkciójával. A távolabbi tervek között körvonalazódik-e burgenlandi, vagy Lajtán túli magyar zenei vagy táncegyüttes színpadra szólítása Szegeden?

Folytatás:

- Határon túli magyar kapcsolatainkat elsősorban a földrajzi-történelmi-kulturális kötődés határozza meg, ezért mi – a magyar-román-szerb hármashatárnál – elsősorban Vajdaság és Partium felé fordulunk. Természetesen Erdély, Székelyföld irányában hagyományosan erősek a kontaktusaink. Burgenland tőlünk messze esik, így praktikusan több nehézséget támaszt az ottani együttesek vendégjátéka, például az 50 kilométeren belüli Szabadkával összehasonlítva. Ha még nem is körvonalazódnak konkrét tervek, örömmel mutatnánk be a mi régiónkban kevésbé ismert Lajtán túli tájék kultúráját is.

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Az Ön társulata hogyan segíti elő, hogy a magyar művelődés és művészet kincsesbányájában a felszín alól is emeljen fényre értékeket?

 

- Keressük és örömmel állítjuk színpadra a városunkhoz, a Dél-Alföldhöz kötődő alkotókat, témákat. Inspiráljuk új művek megszületését; a népi kultúra értékeire építő színmű, gyermekdarab, sőt opera is bekerült ősbemutatóként a műsorrendünkbe. Fontos számunkra, hogy ne pusztán az előadást tárjuk a nézőink elé, hanem kiegészítő programokkal - közönségtalálkozókkal, kiállításokkal - a művek jelentőségére és helyi vonatkozásaira is rávilágítsunk.

 

 

 

 

 

 

 

A színházi világ fölfedezett pillanatai

 

Eöri Szabó Zsoltnak, a Nemzeti Színház fotósának a teátrum előadásairól és művészeiről készült felvételeit mutatja be az a kiállítás, amely Elillanó pillanatok az örökkévalóságnak címmel nyílt meg a Magyar Újságírók Országos Szövetsége székházában.

Ötven kép mutatja be a Nemzeti Színház munkáját. December 11-én tárlatvezetéssel, beszélgetéssel zárul a kiállítás. Az alkotónak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2015. november 13.

 

- A színész produkciója élményt kelt, a közönség emlékezetében egy ideg megmarad, aztán eltűnik. Az Ön alkotásai évszázadokig fennmaradnak. Hogyan érzékeli ebből a szempontból munkája jelentőségét?

 

- Évszázadokig? Oké, legyünk optimisták. Komolyra fordítva: érzek felelősséget a "rám bízott" művészekkel szemben. Egy színházi előadás komoly befektetés. Rengeteg ember, rengeteg munkája. Ebből a szempontból még az is mindegy, hogy az a munka végül sikeres lesz-e vagy sem. Illik tehát felkészültnek lenni, szellemileg is, technikailag is, és egy bizonyos színvonal fölött dolgozni.Pontosan, szépen... és őszintén. Legyen meg minden szereplő, jelenet, díszlet, azaz legyen dokumentálva az előadás. Lehetőleg a próbafolyamat is. Ez az alap, leendő korok színháztörténészei számára. De ugyanilyen fontosak a kortárs szempontok is. Az első nézők "elcsábításának" is a fotó az egyik eszköze. Itt is van felelőssége a színházi fotósnak, és itt is az őszinteség a kulcs - szerintem. 

- A dráma alkotás. A színész művészete ehhez hozzátesz. Ön egy újabb mozzanata az alkotó folyamatnak. A pillanatok megtalálásakor időnként érzi-e valamifajta ihlet sodrását?   
 
 Igen. A színházban semmi sem történik meg kétszer ugyanúgy. Ugyanaz a jelenet más lesz a következő előadáson. Változnak a gesztusok, máshol tart szünetet a színész, másként néz a partner szemébe, máshová esnek a fények, másként ráncolódik a ruha, és így tovább. Ezek többnyire apró különbségek, de egy jó fotót az átlagostól vagy a kukázandótól gyakran csak annyi különböztet meg, hogy hová vetül az árnyék a művész arcán.
 

A színházi fotó is egyfajta riport. Hasonló képek készíthetők előadásról előadásra, de a jó képek megismételhetetlenek. Ahogy változik az előadás hangulata, ritmusa, intenzitása, úgy születnek az emberben a gondolatok, asszociációk és a jónak gondolt kompozíciók is. Ez szerintem egyfajta ihletett állapot.

 

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Az Ön alkotásai hogyan segítik, hogy a színházművészet olyan rejtett kincsei villanjanak elő, amelyek a színházi fényképészet nélkül rejtve - fölfedezés nélkül - maradnának?

 

- Kilenc éve, első önálló kiállításom megnyitóján mondta Jordán Tamás, hogy néhány fotóm meglepte, mert a darab rendezőjeként sem gondolta, hogy az előadás egy adott pillanata olyan szép, izgalmas vagy őszinte volt, mint ahogy a kép mutatja. Nagyon örültem ennek, mert visszaigazolta azt a törekvésemet, hogy a színházi munka dokumentálásán túl - ez alapvető feladat - próbálom az előadások és az alakítások emblematikus pillanatait megörökíteni. A kép alkalmas arra, hogy témáját elemi erővel láttassa. A nagy képek beégnek az agyunkba. És - bár nagy képe kevés fotósnak születik -, a jóképek is hatással vannak az emberekre: erős érzelmeket váltanak ki, viszonyulásra késztetik nézőiket. Hiszek abban, hogy a jó képek megőrzik, felidézhetővé teszik nagy művészek és előadások nagy pillanatait, ráadásul a fotós egyéni látásmódján keresztül.

 

 

 

 

 

Nemzetközi Tudományos

Filmszemle zajlott a szolnoki Tisza Moziban. A bemutatósor 19 filmje a Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával készült. Kollarik Tamás médiatanácstag, a Magyar Média Mecenatúra program koordinátora összesen 1 millió forint értékben ad át díjat a zsűri által legjobbnak ítélt filmek alkotóinak az október 17-én 20 órakor a Szolnoki Galériában tartott ünnepélyen. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2015. október 16.

 

- Hogyan lehet elérni, hogy filmeseink a tudományos témák feldolgozásában is művészi kihívásokat lássanak?

 

- A tudományos témák elsősorban az ismeretterjesztő filmek készítőit ihletik meg. Sok közülük a magyar tudományos kutatások eredményeire, mások világszínvonalú fejlesztésekre, kutatási eredményekre hívják fel a figyelmet. Ugyanakkor az sem ritka, hogy a feldolgozásra, megfilmesítésre érdemes témák épp korunk társadalmi problémáira kívánják irányítani az érdeklődést. Ilyen probléma-körök például a fenntartha-tóság vagy a környezettuda-tosság, melyek ma már a szélesebb közvélemény szá-mára is aktuális és feszítő kér-déseket jelentenek. Korunk problémái-ról beszélni tudo-mányos témák apropóján - véleményem szerint - sokkal hitelesebb kontextust jelent a közönség számára,mint egy híradóbejátszás, vagy épp egy televíziós magazinba szerkesztett riport. Úgy gondolom, ez motiválja a filmalkotókat is, amikor ilyen témák bemutatását tűzik ki célul. Az alkotófolyamat minden pillanata kihívások sorozatát tartalmazza. Ezek között természetesen vannak hétköznapi, technikai jellegű kihívások és feladatok, azonban filmalkotás nem születhet meg kreatív, alkotói gondolkodás, művészi koncepció nélkül. Ebből a szempontból tehát nincs különbség a tudományos témákat feldolgozó filmek és az egyéb filmalkotások között.- Megtörténhet-e, hogy egy tudományos műhely a róla szóló filmből serkentést, sőt tudományos ötleteket kapjon?

Kollarik Tamás

- A tudományos műhelyek munkáját bemutató filmek célja elsősorban az, hogy a közönség megismerkedhessen a kutatók és a szakemberek munkájával, a műhelyek küldetésével, és nem utolsó sorban az elért újításokkal, eredményekkel. A hétköznapok emberei ezen filmalkotások segítségével nyerhetnek bepillantást egy olyan világba, amelynek eredményeit sokszor mindennapi életükben rendszeresen hasznosítják és élvezik, azonban az eredmények mögött álló, és az azokat biztosító tudományos kutatások, a végtelen munkafolyamat, valamint a lehetetlent nem ismerő kutatói életszemlélet és elhivatottság előttük nem ismert. Feltehető, hogy ezek a filmalkotások inspirálják a bemutatott műhelyeket. De nem hinném, hogy direkt módon! Sokkal fontosabb, hogy e tudományos műhelyek munkájának, tevékenységének megörökítése, és a filmművészet nyelvén történő bemutatása olyan pillanatokra és történésekre hívhatja fel a kutatók figyelmét, melyek mellett a mindennapos megfeszített munkájuk során sokszor elmennek. Azonban a filmalkotások segítségével újraélhetik, „megélhetik” tevékenységük fontosságát, s ezekből erőt merítve tudnak nekivágni az új feladatoknak, kihívásoknak. Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy sokszor épp egy-egy ilyen film fogadtatása, sikere ösztönzi a tudományos kutatások folytatását. A film felhívja a közvélemény figyelmét, 

s alapot képez egy szélesebb párbeszéd kialakulására a közéletben. A pozitív visszajelzések pedig új lökéseket, inspirációt adhatnak a kutatás folytatása számára. - Fedezd föl saját kultúrád - így hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A szolnoki szemle elősegítheti-e, hogy a közönség felismerje: a tudományos a kultúra identitást adó része?

 

- Az európai Balassi-folyamat folyamat fontos része kell legyen a különböző tudományágak létének és a társadalomban sajnos sokszor szinte észrevétlen jelenlétének a hangsúlyozása is. Elő kell segíteni az egyes kutatások, tudományos szakterületek hétköznapi életbe történő integrálását és a szélesebb közönséggel való megismertetését. Ennek egyik legfontosabb eszköze ma a mozgókép. A Médiatanács kiemelt küldetése az audiovizuális kultúra támogatása, ezért hozta létre támogatási rendszerét, melynek keretében 2011 óta több mint 12 milliárd forintot fordított a Magyar Média Mecenatúra program működtetésére. Ennek keretében 6,38 milliárd forint támogatással, 634 film vagy egyéb alkotás megvalósulását finanszírozta, többek között 28 televíziós bemutatásra készült játékfilm, 57 forgatókönyv, 55 kisjátékfilm, 22 hangjáték, 168 dokumentumfilm, 78 animációs film és 13 animációs sorozat készítéséhez járult hozzá. De ami talán jelen témában a legfontosabb, hogy a Kollányi pályázatunk keretében 129 ismeretterjesztő film elkészítését is támogathattuk. A Médiatanács feladatának tekinti a legkiemelkedőbb hazai filmfesztiválok támogatását, hiszen ezzel is hozzájárul a hazai audiovizuális kultúra fejlesztéséhez, támogatásához. Örömteli látni, hogy támogatásunkkal mi is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a hazai filmfesztiválokon a filmművészet iránt érdeklődők ezrei vesznek részt. A hazai filmes események közül talán a legnagyobb múltra visszatekintő hazai és egyben nemzetközi vonatkozású rendezvény a Szolnoki Nemzetközi Filmfesztivál, hiszen gyökerei 1969-ig nyúlnak vissza. Bízunk benne, hogy a tudományos filmalkotások iránt érdeklődő közönség elégedetten szemléli az idei filmtermést, és reméljük, hogy a fesztivál hozzájárul az európai „Balassi-folyamathoz”, azaz a saját kultúra örömteli és bátor vállalásához.