A Balassi Bálint-emlékkard átvételekor

 

Ezt a díjat, ezt a súlyos kardot „a magyar irodalmi közéletben évtizedek óta széles körben elismert” magyar költők kapják minden esztendőben. Így most nem is találom a szavakat, zavarban vagyok, hiszen soha nem gondoltam, hogy én valaha is a díjazottak közé kerülhetek… Azok közé, akikre már ifjú koromban is fölnéztem, akiktől sokat tanultam, akik sokat segítettek, s akik megerősítettek, hogy ez a nehezebb út, de messzebbre visz!

A versírás mellett nekem több évtizede a könyvkiadás, a könyvkészítés is igazi költészet. Minden egyes elkészült új könyv valójában egy kész vers. Olyan természetességgel az – hiszen benne van az életem! –, ahogyan feljön a nap, ahogy minden reggel felébredek, vagy ahogyan itt ül közöttünk a második sorban a 88. életévét pár napja betöltő Édesanyám… A költészet ennyire egyszerű.

Ugyanakkor meglepő, hogy a magyar és az európai kultúra hagyományait – benne az európai műveltségű Balassi Bálint költészetét is – most épp a tőlünk nyugatra élők (a magukat európainak tartó „európaiak”) lökik naponta a sárba… Amikor vezető politikusaira nem lehetett számítani, mindig a költők léptek előbbre egy-egy nemzet lelkiismereteként, s fogtak kardot is, ha kellett: vész közeledik, ideje készülődni.

Verset írni azonban minden körülmények között muszáj, főleg, ha az ember nem akar beledögleni idő előtt. A költők, az igazi költők mindig a aladás  előmozdítói, 

ösztönzői, gerjesztői voltak, rendkívüli érzékenységükkel magas fokon tudták átérezni elhivatottságukat, elkötelezettségüket egy-egy nemes cél iránt. A költő kezében mindig ott volt (és ott van!) a szó fölötti hatalom, nem lehet leváltani, nem lehet kicserélni egy kevésbé kellemetlenkedőre… A legjobbaktól mindig is idegen volt az alattvalói póz.

„Oh szent költészet, mint le vagy alázva, / Miként tiporják méltóságodat / Az ostobák” – írta Petőfi a 19. század derekán (A költészet), ám a költészet helyzete – annyi más mellett – ma sem rózsás., s a költők pokoljárására most sem igen figyelnek. Nehéz, sőt lehetetlen elgondolni, hogy milyen viharok tombolnak az ember – különösen a verset író ember – lelkében, ám arra már kevesen gondolnak, hogy a költők pokoljárása nélkül mi lenne velünk?!

Az élet nagy dramaturg, mondaná Lezsák Sándor, akinek nagy hálával tartozom azért is, mert annak idején ránk merte bízni az Antológia Kiadót, majd a Nyomdát, s felépíthettük közösen az elmúlt 25 évet.

Igen, a belső végvárak megtartása – minden körülmények között – sokkal nehezebb, mint azt bárki is gondolná. Sokkal! Nekünk – sajnos – van ebben tapasztalatunk bőven. Ám a hátország soha nem lehet felvonulási terület! Itt naponta kell újjászületni, szinte naponta csodákra van szükség; és a munkatársaimnak sűrűn szoktam mondogatni: csoda csak akkor van, ha megteremtjük!...

Ez a díj számomra fölér egy lovaggá ütéssel!

Buda, 2016. február 14.

Agócs Sándor

 

 

 

Budapesti olimpia - szellemi tőkekamatozás

 

Bemutatták a 2024-es olimpiára és paralimpiára jelentkező Budapest pályázati emblémáját. Az alkotás meghatározó elemei a Szabadság-szobor, a víz és az olimpiai ötkarika, utóbbi azonban nem a klasszikus formában, hanem "újraértelmezve" jelenik meg. A jelvényt egy fiatalokból álló tervezőműhely, a Graphasel tervezte, munkájukat mintegy 200 pályázat közül választotta ki a szaktestület. A győztes közösség Kocsány Ritának, a pályázás fő szervezőjének tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

 

- 2024-es olimpiával Budapest valamennyire újraalkothatná azt az arculatot, amelyet az 1996-os világkiállítás elmulasztásával szertefoszlatott. A friss nemzedékek meg tudják-e ragadni a hatalmas lehetőséget?

 

- Az EXPO’96 egy jó ügy volt, ami sajnálatos, hogy nem valósult meg. Ezek a típusú rendezvények túlmutatnak a résztvevőkön, hiszen ezeket már civilizációs jelenségként kell értékelni. Ha belegondolunk a párizsi Eiffel torony is egy hasonló esemény “mellékterméke”. Egy olimpia, vagy világkiállítás felvállalásának az igazi eredménye az önazonosságunk megtalálása lehet.

- Az Önök jelvényének megalkotásakor könnyű volt-e megtalálni azt a keskeny ösvényt, amely az egészséges derű, optimizmus és a bénító pátosz közt kanyarog?


- Egy hosszú tervezési folyamat végén, óriási nyomás alatt született a végső vizuális koncepció. Azért szerettük volna a Szabadság-szobrot a középpontba állítani, mert úgy ítéltük meg, ez a magyar főváros egyik legismertebb turisztikai attrakciója és jelképe. Ehhez társítottuk a fiatalság szellemiségét, ami a Nemzetközi Olimpiai Bizottság mai fő üzenete és célja. Szerintünk a vitalitás, a víz és a fenntarthatóság, mint szintén fontos tényezők, nyerhették el leginkább a döntéshozók szimpátiáját. A pátoszt mindenképpen kerülni szerettük volna, hiszen a logónk egy örömünnep jelképe kíván lenni.

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamatjelmondata. A jelvény bemutatásával egy időben Budapest nyolc pontján egésznapos sportrendezvények indultak el, ahol a kilátogatók olimpiai bajnokokkal is találkozhatnak. A Március 15. téren vívás, a Széchenyi Fürdőben vízilabda, az Erzsébet téren torna és kerékpározás, az Egyetem téren kosárlabda, a Gozsdu udvarban asztalitenisz, a Hold utcai piacon súlyemelés, a Szabadság téren pedig strandröplabda várta az  

érdeklődőket. Alkotásuk a következőkben is elősegíti-e, hogy a fiatalok jobban elmélyedjenek a magyar sportműveltség értékeiben?

 

A sport, mozgás népszerűsítése a legfontosabb társadalmi célja az olimpiai és paraolimpiai játékoknak. Tehát a jövő záloga az egészséges életmód népszerűsítése a fiatalok körében. Az emblémánk azt az önfeledt örömöt szimbolizálja, amit átélhet egy ember akár minden nap, ha legyőzi saját korlátait

 

 

Gyulai Művésztelep: természetes elvonatkoztatás

 

Ízelítő a Gyulai Művésztelep természetelvű szemléletmódban készült alkotásaiból címmel nyílt tárlat április 28-án, a Kosztolányi Dezső Gimnázium aulájában. (Budapest, I., Attila út 135.) A kiállítást "az öko iskola jegyében" rendezték. Megnyitót mondott Bánó Attila író, grafikus. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. május 7. 

 

- Mester, már az Altamira-barlang festményeit sem úgynevezett "természetelvű" szemléletmódban készítette az ősember: nagyon is jelképiek a művek. Miért kell a XXI. században egy természet közeli, ám a művészettől távoli szemléletmódot népszerűsíteni?

 

− Lehet, hogy a kifejezés nem a legtalálóbb, de a természet közeli vagy természetelvű szemléletmód jegyében rengeteg műalkotás született. Ez a szemléletmód művészeti irányzatokon belül is megjelenhet, jó példa erre a nagybányai festőiskola szellemiségét követő Gyulai Művésztelep alkotóinak munkássága. Esetükben jól képzett, magas színvonalon dolgozó művészekről beszélhetünk, akik a nagy hagyományú realista irányzat eszköztárával jelenítik meg szűkebb környezetünket. Ezek a művészek évtizedek óta, következetesen járják útjukat, ám ezen az úton nem könnyű előre jutni.

A műkritikusok hosszú időn keresztül hallgattak ennek a művésztelepnek a tevékenységéről, ezért talán érdemes egy pillantást vetni a műkritika felelősségének kérdésére és jelentőségére. Az elmúlt évszázadra jellemző volt az új és újabb művészeti irányzatok feltűnése, tobzódása. A modern művészetben egymást váltva, illetve átfedve uralkodóvá vált az absztrakt, a nonfiguratív, a szürrealista az expresszionista, vagy éppen a metafizikai, vagyis az érzékszerveinkkel fel nem fogható dolgokkal foglalkozó látásmód. Ezekkel párhuzamosan a műkritika területén is megjelentek azok a szakmai magyarázatok és vélemények, amelyek hatására a gyanútlan művészetkedvelő polgár elhitte, hogy például a megfelelő szignóval ellátott, koromfeketére vagy hófehérre festett vászon is rendkívüli művészeti élményt nyújthat. De elhitte azt is, hogy a felismerhetetlenné maszatolt formák, netán a kiállító terem közepére kiállított ürülék is értékes esztétikai üzenetet hordoznak.

Természetesen minden művészeti irányzat felmutatta a maga színvonalas, értékes vonulatait, és ezek tisztességes méltatása sem hiányzott. Ám eközben egyesek a modernitás ürügyén rengeteg zavaros, a mesterségbeli tudást elrejtő alkotást is piedesztálra emeltek. Tudjuk, nem mindenki műértő, nem mindenki rendelkezik megfelelő ízléssel, esztétikai érzékkel, és e tekintetben sokaknak van szüksége útmutatásra, eligazításra. Éppen őmiattuk nagy a felelőssége a műkritikusoknak. Ebben a bizonytalan, a művészetet divatirányzatokkal megalázó világban felüdülést jelent, ha olyan művekkel találkozunk, amelyek megértéséhez és élvezetéhez nem kell kalauz. Ha a műalkotás őszinte, kerüli a modorosságot, a hatásvadászatot és mondandója lábjegyzetek nélkül is érthető és élvezhető.

Amikor a Gyulai Művésztelep alkotóinak műveit nézzük, azonnal szeretetteljes tiszteletet érzünk a művészek iránt. Tiszteljük a mesterségbeli tudást, a realista ábrázolásmódhoz, a nagybányai iskola legjobb hagyományaihoz kötődő rendületlen hűséget. Takács Géza írta néhány évvel ezelőtt a Művészet című folyóiratban a gyulaiakról: „a tűnő világ hírnökei, dokumentátorai, festőszociográfusai a nagy modern hullámverésben.”

 

- Már a tárlat meghívóján sem úgynevezett "természetelvű" festmény szerepel. A remekmű bátran elvonatkoztat. Lehet, hogy csupán téves szóhasználat okozza a zavart?

− Szerintem a természetelvűség nem azt jelenti, hogy a művész kizárólag a természetből vett témákat dolgozza fel. Az viszont igaz, hogy ennek az irányzatnak a képviselői nem támogatják a téma elvont megjelenítését abban az értelemben, ahogyan például a szürrealisták teszik. A Gyulai Művészteleppel kapcsolatban szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy manapság sok úgynevezett művész alkot megfelelő előképzettség nélkül. A fényképezőgép, a szkenner, a számítógépes grafikai programok segítségével könnyen elrejthető a hiányos felkészültség. Eszembe jut, hogy egyszer egy kiváló tállyai borász beszélt nekem a minőségi borkészítés fortélyairól. Úgy fogalmazott, ha a folyamat során a borász valamit kihagy, vagy másként csinál, illetve, ha a bor nem kerül megfelelő körülmények közé, akkor visszaköszön. Ugyanez a műalkotásokról is elmondható.

Ilyen értelemben a Gyulai Művésztelep alkotóinak munkái nem köszönnek vissza. A képeken, a szobrokon, a kisplasztikákon érződik a magas szintű mesterségbeli tudás, a kiforrott komponálási készség, a színek, a formák magabiztos megjelenítése. Ezek a munkák egyszerű, hétköznapi témákat örökítenek meg. Felszínre hozzák azokat a megszokott dolgokat, amelyek mellett könnyen elmegyünk, mert úgymond nem feltűnőek, nem érdekesek. Ám, ha megjelennek itt a vásznakon, a rajzlapokon, vagy fába faragva, kerámiába gyúrva, netán bronzba öntve, akkor máris magukhoz húznak, és arra késztetnek, hogy rácsodálkozzunk: miféle gondolatokat ébresztenek, s mi mindent képesek kifejezni az érdektelennek gondolt helyszínek és emberek.

 

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat

jelmondata. Miért fontos, hogy fiataljaink megismerjék a Gyulai Művésztelep által alkotott értékeket?

 

− Ez valóban fontos, mert a mai vizuális környezet rengeteg hamis értéket közvetít feléjük. Meg kell ragadni azokat az alkalmakat és lehetőségeket, amelyek jó irányba terelik őket. Egy középiskola aulája persze nem vetekszik egy rangos galéria vagy múzeum lehetőségeivel. Abból a szempontból viszont szerencsés, hogy a diákok itt közvetlenül találkoznak értékes műalkotásokkal. A Kosztolányi Gimnáziumban kiállító művészek: Albrecht Júlia, Bodor Zoltán, Horváth Ildikó, Huszák Zsuzsanna, Lakatos J. Péter, Lukács István, Szakáll Ágnes, Szőke Sándor, Szőnyi Endre, Rácz Katalin, Tömpe Emőke és Vancsura Rita már számos reprezentatív kiállító helyen szerepeltek műveikkel. Dicséretes, hogy az ilyen, diák közeli kiállítási lehetőségeket is megbecsülik. Ezért külön köszönetet érdemelnek. 

 

 

Száz esztendeje: a háború derekán

 

Immár több mint száz éve, hogy kitört az első világháború. A Párizs környéki békékben megvalósuló új európai rend viszont magában hordta azokat az ellentmondásokat, amelynek eredménye végül nem béke, hanem egy hosszúra nyúló fegyverszünet lett. Történelmi ismeretterjesztő klip-vetélkedő indító rendezvényt tart az aspektus.hu hírportál az ELTE BTK Dékáni Tanácstermében 2016. május 23-án, hétfőn 17 órától. Ennek témája: Sorsfordító esztendő volt-e a mi szempontunkból 1916? Az egyik előadó Ősz Gábor történész. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.
2016. május 23.

 

- Tanár úr, fontos-e tudatosítanunk a mai magyar társadalommal, hogy az első világháborúban nem Muhinál, Mohácsnál harcoltak seregeink, hanem az akkori országhatártól messze, idegen területen vívták csatáikat, és a háború végén, még 1918 őszén sem szenvedtünk katonai vereséget?

- Szerintem magát a tényt kell tudatosítani, hogy az Osztrák Magyar Monarchia haderejében szolgáló katonáink harcoltak messze a hazától. nem voltunk önállóak egy nagyobb 

konglomerátum részeként harcoltunk. A piavei katasztrófáig valóban nem volt megsemmisítő vereség azonban a Monarchia gazdaságilag a csőd szélén állt, s csak idő kérdése volt, hogy a gazdasági verseég katonai majd politikai vereségbe váltson. Hogy ez a vereség Piavénél született ez a sorsszerűség.  

 

- Miért lett volna sorsfordító év 1916? Hiszen a sorsfordulást az USA későbbi beavatkozása okozta.

​- 1916-ban sok minden történt. Nyugaton ekkor zajlott az ír felkelés, kezdődött​ ​a verduni vérszivattyú. Viszont a központi hatalmak gyengeségét ekkor mutatta meg a Bruszilov offenzíva, az orosz gőzhenger. Az más kérdés, hogy az orosz fél nem volt felkészülve a győzelemre, s a Borojevics féle ellencsapás megállította a további támadást. Viszont a kezdeti események hatására Románia ekkor támadott meg minket, választva ismét helyesen szövetségest. Tehát itt kez6dődtek azok az események, amelyek közvetve a történelmi Magyarország bukását okozták.​

 

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat 

jelmondata. Miért fontos, hogy fiataljaink - és idősebbjeink - túllépjenek iskolai tanulmányaikon, és fokról fokra jobba megismerjék az első világháború valós, mögöttes hatóerőit?

 

​- Egy aforizma szerint az a nép, amely nem ismeri a történelmét, arra ítéltetik, hogy a jövőben újra átélje azt. A modern világ s ezen belül az I. világháború története tele van mítoszokkal, legendákkal téveszmékkel; s az ezek terjesztésére vállalkozó megtévesztett vagy tudatosan ferdítő emberek​ pedig tudatosan nagy nyilvánossággal terjesztik ezeket. Fontos, hogy a tényekre támaszkodva szakavatott segítők irányította munkában a diákoknak reális képe alakuljon ki erről is. 

 

 

A félmúlt föltárásakor lesznek MDF-meglepetések

 

Első főszerkesztőjét, a 75 éves Bíró Zoltánt köszöntötte a Hitel. A folyóirat májusi estjén a budai MOM-körcsarnokban a politikai félmúltra emlékeztek a beszélgetés résztvevői. Korreferátumot tartott Domonkos László újságíró. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. május 24.

 

- Szerkesztő úr, az Ön előadásából vált világossá, hogy a nyolcvanas évek végén az a szegedi Auditórium Maximum emelkedett a Magyar Demokrata Fórum szellemi műhelyévé, amelyben 1956. október 16-án Kiss Tamás egyetemista elindította a forradalmat. Jellemző módon: itt hangzott el négy hónappal Pozsgay Imre bejelentése előtt, több száz ember jelenlétében, hogy "1956 népfelkelés, forradalom volt." Érdemes-e tudatosítani a mai nemzedékekben, hogy a szegedi Auditórium Maximum históriánk hős helye?

 

- Úgy gondolom, igen. Az "Audmaksz", ahogyan hívtuk, nemcsak nekem különösen kedves, hiszen, mint mondtam a Hitel-esten, öt álló esztendőn keresztül ott ültem sok óra hosszat, körmölgettem, unatkoztam, farkaséhesen vártam az ebédet, időnként levelezgettem,szép barnaszemű lányokat méregettem hosszasan, 

sugdosódtam. Egyszer Pósa tanár úr, Pósa Zoli pályatársam néhai édesapja emiatt majdhogynem ki is zavart!... Ez az oly jellegzetes nagy terem a legújabb kori magyar história színterévé is vált. És bár a mi akkori MDF-es ténykedésünk a maga nagyon is idézőjeles forradalmiságában nem igazán mérhető a dicsőséges forradalmat közvetlenül megelőző időkhöz - úgy vélem, némi tudatosítás nagyon is kívánatos lenne...

 

- A májusi Hitel-esten nem esett szó arról, hogy Antall József miniszterelnök hogyan távolította el az MDF-ből Bíró Zoltánt, a szervezet első elnökét. Miért kell hallgatni erről negyedszázad elmúltával is?

 

- Nem hallgatunk róla és nem is kell, nem is szabad hallgatni erről. Tudtommal egy-két visszaemlékezés már meg is jelent erről, ha jól emlékszem, például Csurka István méltatlanul kevéssé ismert, nagyszerű memoárkötetében, Az esztétá-ban is van szó erről. Sőt, itt-ott, olykor-olykor maga Bíró Zoltán is nyilatkozott, beszélt már erről, ha nem is valami bőbeszédűen, de jelzésszinten, további kutatásokra ingerlően mindenképpen. Azt hiszem, a közelmúlt egyik igen fontos, gyötrelmes kérdés-komplexumáról van szó ennek kapcsán. Arról, amit - rosszul értelmezett és részben manipulált kegyeleti okokból is - enyhén szólva túlságosan egyoldalú dicsőítéssel "antalli örökségnek" neveznek. Jobban mögé kéne nézni ennek a jelenségnek, komolyabban, tárgyilagosabban, könyörtelenebbül. A legszebb - az igazság - értelmében veendő kíméletlenséggel. Például azzal, hogy az antalli örökséget Gyurcsány Ferencnek hívják... És a többivel. A most kínnal-keservvel visszavásárolni próbált elprivatizált javakig és tovább. Nem is beszélve például az igazságtételről...

 

- Szó esett arról is, hogy a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján valakik "lecserélték" az MDF lakiteleki alapítóit - akik, mint elhangzott: "kikaparták a gesztenyét" -, és mások vették át a párt vezetését, s négy év alatt kisiklatták a rendszerváltoztatást. Föl kell-e tárni, hogy milyen - részben nemzetközi - erők buktatták meg a lakiteleki alapító atyákat?

- Igen, úgy gondolom, nem nagyképűség: a gesztenyét valóban mi, a régi, az ős-MDF kapartuk ki, és ami azóta történt, azután következett, életünk legkeserűbb és legtanulságosabb időszakait jelentik. Egyedül az én "kinyírásom" története is afféle cseppben a tenger-mechanizmussal, illusztrál sok mindent - az emléke egyébként oly erős, hogy néha még most is felébredek rá és kísérteties élességgel villódznak bennem a képek... Amikor egyszer, évekkel ezelőtt, hosszú idő után  Lezsák Sándorral újra beszélgettünk, s ő azt mondta, vannak nekünk jócskán közös emlékeink, bevallom, ezek is eszembe jutottak. Mert hogy tényleg jócskán van mire - és korántsem csak a  szépre - emlékezni... Természetesen föl kell tárni, mi és hogyan is történt. A valóban részben nemzetközi, részben - sajnos - hazai "gyártású" erők működését. Erre nézve a kutatás, hála Istennek, már meg is indult. És nagyon bízom benne, hogy lesznek még e téren meglepetések...

 

 

 

 

Film fényében a magyar lélek mélységei

 

ÖN-TÉR-KÉP - A magyar nemzet lelkiállapota címmel alkotott filmet a Szkíta Aranyszavas-díjas filmrendező: Jelenczki István. Dokumentumfilm, mely olyan szakmai munkát rögzít, amelyben a családállítás módszerével tárják fel a magyar nemzet jelenlegi érzelmi-lelki állapotát. A családállítás módszere lehetőséget nyit arra, hogy a két-három-négy nemzedéken átívelő családi megrázkódtatások – melyek mögött sok esetben a magyar történelemben meghúzódó tragédiák állnak –, feltárhatóvá váljanak. A kétrészes filmet az Uránia Nemzeti Filmszínházban, május 28-án szombaton délelőtt 10-órai kezdettel vetítik. Jelenczki Istvánnak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. május 25.

 

- Mester, a magyar nemzet múlt századi drámai történései máig feldolgozatlanok: Trianon, a két világháború közti időszak, a szovjet megszállás borzalma, a Rákosi korszak rémtettei, a kádári megtorlás és az elszabotált rendszerváltás. Ezen súlyos megrázkódtatásoknak nemzedékeken átívelő hatása van. Mitől reméli, hogy az Ön filmje valamennyire gyógyító hatású lehet?

 

- A szembenézés. Szembenézés mindazzal, ami történt velünk, a Magyar Nemzettel és benne az egyedi személyes magunkkal, sorsunkkal. Föltárni, mélységeiben IGAZ módón megmutatni a Nemzet sorsfordulóinak traumáit, tragédiáit, úgy hogy soha ne felejtsük el a magyarság hívatását, a történelmében mind a mai napig jelenlévő szakrális küldetését.          

Tekintetbevétel. Csak úgy tudom Tekintetbe venni a másikat a velem szembe nézőt, ha először magamat Tekintetbe veszem. A magyar nyelv csodálatos. A Tekintetbevétel nem más, mint a másik emberrel való azonosulás, befogadás, „eggyé válás”. Látlak téged teljes valódban. Ezt az ősi tudást, amely mindenkiben ott van, ott rejtőzik, amelyet újból és újból elő kellene hívnunk önmagunkból, vissza kellene vennünk, mert a miénk.

Gyógyítás. A film kimondva- kimondatlanul gyógyító szándékú.  Véleményem szerint, minden igazi műalkotás a beavatás és a beavatottság mélységein-magasságain keresztül gyógyító hatású, akár tudatosul, akár nem. A nézői katarzis az, ami elindíthatja – elindítja a gyógyulás felé vezető úton a nemzetet és annak minden tagját, hogy megtalálja lelki egyensúlyát, hogy megőrizze önmagát nemcsak a saját, hanem a nemzet számára is.

 

- Egy film, amelyet tömeg néz meg a vetítőteremben, segíthet-e abban, hogy az úton, amelyet mindenkinek egyedül kell bejárni, a néző visszataláljon a nagyobb közösséghez, a nemzethez?

- Igen, bízom benne, hogy segíthet. Az utat egyedül kell bejárni, de ha térkép van a kezünkben, akkor nagyobb a biztonságérzetünk, valamint megélhetjük, hogy sokan mennek előttünk és jönnek utánunk is – nem vagyunk egyedül.  A film nemcsak térkép, hanem iránytű is.

Egyelőre egy vetítésről van szó, s ha a közönség igény és érdeklődés fennáll, folyamatos lesz, akkor gondolom én, hogy az Uránia Nemzeti Filmszínház műsorán tartja, így aztán valóban tömegek láthatják majd.

 

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A félmúltunkat feltáró dokumentumfilm hogyan segíti, hogy a magyar fiatalok fölfedezzék azokat a kulturális fortélyokat, amelyek a jelenleg is titkolt, vagy titkolni próbált mögöttes tényanyagot mégis - csakazértis - eljuttatják a friss nemzedékekhez, sőt, sorsformáló élményt is nyújt nekik?

 

- Szerintem nincs félmúlt. Ez a dokumentumfilm nem a hagyományos értelemben tárja fel a múltat.  Azokat a lélektani dinamikákat mutatja meg, amelyek fenntartják azt a krónikus stresszállapotot, amelyet kutatások igazoltak a magyar lakosság döntő többségénél. Mi is kíváncsiak voltunk arra, hogyan is hat a nézőre a film. Rendeztünk egy elővetítést, ahol 100 néző egy kérdőívet töltött ki a film megtekintése után. Ebből az derült ki, hogy a film érzelmileg érintette meg a nézőket, az élményt felkavarónak jelölték. Az érzelmi hatás életkortól független volt, tehát a fiatal nemzedékek is megérintődtek.  Az érzelmi megérintődés maga után vonja a kíváncsiságot a tényleges történelmi folyamatok iránt. Hogy ez hogyan jut el a fiatalokhoz? A legvalósabb utat abban látom, hogy szájról szájra lélektől lélekig, mert ezt még nem tudták elvenni tőlünk. Ehhez társak, embertársak kellenek, akik tekintetbe veszik saját magukat, így tekintetbe tudják venni embertársaikat. Ez adhat esélyt a gyógyuláshoz.

Kép: Szécsi Ilona

 

 

A nyári zenei élet csúcsa: Református fesztivál

 

Összhangban címmel rendeztetik a XIII. Református zenei fesztivál május 27-én, 28-án és 29-én a magyarok fővárosában. A rendezvénysorozatnak vezérlő igéje is van: Hirdesd az igét. A főszervezőnek, Böszörményi Gergelynek tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. május 26.

- Fesztiváligazgató Úr, a Református zenei fesztivál immár Budapest kiemelkedő zenei eseménysora. Erőfeszítést követel-e, hogy továbbra is az érték határozza meg a programot?

 

- Általában egy fesztivál és így a Református Zenei Fesztivál színvonalát több tényező határozza meg: 1. a szervezők és közreműködők felfogása az értékekről; 2. a szervezők hozzáállása a kultúrához; 3. a művészek, közreműködők tehetsége, tudása és felkészültsége.

Ha ezek együtt állnak, akkor egy kis jó ízléssel, elhivatottsággal, hittel és a közösség iránti tenni akarással – még a források szerény volta mellett is – színvonalas, értékteremtő fesztivált lehet szervezni. Ha a Muzsikás együttes meghatódva mondja nekünk, hogy milyen öröm számukra, hogy a Nyitó Áhítat után elsőként játszhatnak, ha Sebő Ferenc azt mondja a színpadról lejőve, hogy „Gergő! Eszméletlen jó közönségetek van!”, ha a vásározók azt mondják, hogy „Tudjátok, nem is érdekel, hogy eladok-e valamit, csak egyszerűen itt akarok ülni három napig, mert olyan kedvesek az emberek, olyan jó a hangulat és olyan színvonalas a program, hogy nekem jó itt!” – akkor szeretnénk azt hinni, hogy valami jó dolog született tizenhárom évvel ezelőtt. Persze az is érték, hogy megismerjük a saját egyházunkat, az abban szolgálókat, és azt a sok MŰHELYT - Szeretetszolgálat, az összes misszió, oktatási intézmények, kórusok, nőszövetség, lelki támogató szolgálat, s a többi –, akik és amelyek nélkül a társadalom már nem működhetne, és ha ezt kivetítjük az összes felekezet intézményeire, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy az egyházak intézményei nélkül a társadalom Egy-két héten belül összeomlana! Szóval jelentős érték az is, hogy minderre felhívjuk a figyelmet, és nyissunk a társadalom felé! A Református zenei fesztivál egyértelműen pozitív üzenetet hordoz a civil társadalom és a politika felé egyaránt: megértésben, szeretetben és egymás elfogadásával erősítsük hitünket és összetartozásunkat.

 

- Muzsika - a Misztráltól a Muzsikáson át az Ismerős Arcokig, sőt Mendelssohnig -, szóbeli eszmecsere, kézműves remekek bemutatója, vására. Sejthető-e, hogy ez a színgazdag művelődési, művészeti kínálat nem reked meg Kálvin követőinél, hanem Luther híveit, a pápistákat és a kereszténység vonzáskörébe egyelőre be nem került fiatalokat is a találkozó látogatására bátorítja?

 

- A zenei választékot jelentősen befolyásolja, és persze könnyíti, hogy a hazai zenei életnek majdnem 40 éve részese vagyok: elébb mint DJ és szervező a Közgáz Klubban, később mint kiadó, koncert- és fesztiválszervező, zenekari menedzser, és sok-sok zenekar lemezének kiadója és forgalmazója. Így hát jó kapcsolat és barátság köt a legtöbb zenészhez, és nyilván az sem véletlen, hogy éppen az általam – általunk - is világszínvonalúnak tartott együtteseket hívjuk meg. Többen azt gondolták az első években, hogy a fesztiválon csak református művészek, előadók, professzorok lehetnek közreműködők. Természetesen mindig is törekedtünk arra, hogy reformátusok is legyenek szép számmal a meghívott előadók, szolgálók között, de ugyanilyen fontos volt számunkra az is, hogy valóban elhívottak és nagy tehetséggel megáldottak legyenek. Az idei év vezérlő Igéje: „Hirdesd az Igét” (Tim2. 4,2), és ennek jegyében hagyományteremtő céllal egy igazán szép társegyházi alkalmat tartunk május 28-án délután 5 órától a Nemzeti Múzeum kertjében „ÖKUMENIKUS ÉNEK- és IGESZOLGÁLAT” címmel.  Ezen közreműködik az 500 fős kórus és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Elnöksége és a Reformációi Emlékbizottság támogatásával öt felekezet vezetője Igeszolgálatot tart:

RZF 500 ÖKUMENIKUS FESZTIVÁLKÓRUS

Karnagyok: Kovács István és Bódiss Tamás

Orgona: Szotyori Nagy Gábor

            Kísér: Jerikó Református Fúvósegyüttes

IGESZOLGÁLAT:

Református Egyház: Dr. Zsengellér József, a KRE rektorhelyettese

Evangélikus Egyház: Gáncs Péter elnök-püspök

Baptista Egyház: Mészáros Kornél főtitkár

Pünkösdi Egyház: Pataky Albert egyházelnök

Metodista Egyház: Dr. Khaled A. László szuperintendens 

A fesztivál alapvető célja volt és ma is az, hogy terjedjen az evangélium a templomon kívül, világi helyszíneken is. Éppen így nyílik tágabb lehetőség arra, hogy a református hitű testvéreken kívül a testvéregyházakhoz tartozókat, vagy a kereszténység vonzáskörébe egyelőre be nem került fiatalokat is a találkozó látogatására ösztönözzük. A fesztivál első napján este 9 órakor a Ráday utcán végig vonuló Zsoltáros fáklyás menethez például minden évben legalább 20-25 olyan érdeklődő csatlakozik, akik csodálkozva kérdezik, hogy mi ez a menet, nyilvánvalóan nem járnak templomba, de velünk együtt vonulva bejönnek a Kálvin téri református templomba, ahol a menet után este 10 órától jut megrendezésre a Késő Esti Zenés Áhítat.

Ilyen fesztiválon a zene egyébként lehet népzene, vagy kórusmű, de lehet rock vagy jazz, klasszikus, világi vagy egyházi – csak lelkünkhöz szóló és magas színvonalú legyen, mert az Istennek van hallása!

 

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Azzal, hogy a Református zenei fesztivál egyes koncertjein a közönség is énekli a refrént, elérhetik-e Önök, hogy az együtt éneklés szépségét minél több magyar fiatal fölfedezze?

 

- A közös éneklés öröme mindenkit megérint, hiszen szinte nincs olyan ember, aki gyermekként ne énekelt volna közösségben. Tapasztaljuk azt rock vagy népzenei koncerteken is, hogy a közönség boldog, ha énekelhet, mert részesévé válik a „produkciónak”. Az pedig, hogy csak a Református Egyházban körülbelül 300 kisebb-nagyobb kórus működik, önmagáért beszél. Böngészve az interneten a hazai kórusok listáját, sokszor az az érzésem, hogy a fél ország énekel amatőr vagy profi szinten – és ez nagyon jó. Az állandó vagy akár csak alkalmi együtténeklés közösséget épít, és ez is nagyon jó.

 

 

Forrásba hozza a borközéletet az Etyeki Piknik

 

Pezsgésbe hozza június elejét a Nyári Etyeki Piknik! A bor- és pezsgőkóstolók, a házias ételek mellett mozgalmas művelődési élményeitől is vonzóak a konyhaművészeti sétány rendezvényei június 4-én és 5-én. Rókusfalvy Pálnak, Nyári Etyeki Piknik 

főszervezőjének tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. május 31.

- Rókusfalvy úr, a Fonó Présházban a Zűrös Banda, a Góbé és a Csángálló Zenekar játszik majd, a Bahorka Társulat pedig az érdeklődő közönségnek is szerepet szán a rendezvényen. Miért ragaszkodnak a magas színvonalhoz egy könnyed nyári pikniken is?

- Minden eddigi rendezvényünknél, úgy a korábbi Pincefesztiválnál, mint az Etyeki Piknikek esetében ez volt az egyik legfontosabb alapvetés, cél, amit magunk elé tűztünk, arra törekszünk, hogy az eseményeink minden szintjén a prémium minőség jelenjen meg: kiváló borok, zsűrizett kiállítók és igényes kulturális programok. Hisszük, hogy értékes hagyományainkat ápolni és jövőt építeni így lehet. A magas szintű kulturális élmény nagyszerűen illeszkedik a könnyed, kellemes kikapcsolódáshoz.

- A magyar borászok ismét összecsapnak a magyar Országgyűlés válogatottjával. Miből gondolják, hogy a politikával is házasítani kell a bort?

- Ez nem a politikáról szól, sőt ez a nagyon jó hangulatú derbi éppen annak a legjobb példája, hogy milyen jól megférnek egymással borászok és politikusok oldalaktól és világnézeti álláspontoktól függetlenül. Jöjjenek ki az etyeki futballpályára június 4-én, 15.00 órára és meglátják, hogy így is lehet.  

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A Piknik Borkollégium ingyenes 

tréningjén négy alapvető borstílussal és az 

egyensúlyközpontú kóstolás alapjaival ismerkedhetnek meg az érdeklődők a Borkollégium oktatóinak vezetésével. Mit várnak a magyar borműveltség rejtett kincseinek fölfedeztetésétől?

- Az ismeretátadás, a tudatos és értő borfogyasztásra nevelés szintén egy alapvető célunk volt a kezdetektől. Ezért is ragaszkodtunk ahhoz mindig, hogy nálunk kizárólag üvegpohárból lehessen kóstolni, hogy a borászok személyesen jöjjenek el a rendezvényeinkre és el lehessen beszélgetni velük az alkotási folyamatokról, stb. Ma már látszik is ennek a hatása: a bor, a jó bor trendi lett és egyre több olyan visszatérő látogató érkezik az Etyeki Piknikre, akik tudják, hogy mit és kinél szeretnének kóstolni. Ez mindenképpen előre visz, ez a magyar bor érdeke is.

 

 

A nemzeti lélek rejtélyes birodalma

 

Vastapssal köszönte meg a közönség Jelenczki István Szkíta Aranyszarvas-díjas filmrendező legújabb alkotását, az Ön-tér-kép, A magyar nemzet lelkiállapota című filmet az Uránia Nemzeti Filmszínházban. "Mintha a tudattalanunk mélyén őrzött őseredeti dráma műfaji újjászületését látnánk" - írja az előzetes tájékoztató. A film megalkotásában szakértőként részt vett Bogár László közgazdász professzor. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. június 3.

 

- Professzor úr, a filmben a mai orvosok legmélyebbre merítő gyógyító tudománya és a legősibb hit hegyeket mozdító ereje együtt jelenik meg. Miért kellett ezt a két értéket filmben megmutatni?

 

- Már a kérdés megfogalmazása is jelzi azt az emberi szellem tektonikai mélységeibe visszanyúló feszültséget, ami a gyógyító tudomány és legősibb hit ereje között feszül. Egyre többen ismerjük fel, hogy az önmagát Felvilágosodásként ünneplő (és persze megünnepeltető), ám sokkal inkább tudatosan „elsötétítő” lét-stratégia a nyugatias modernitás tudományát egy sajátos tudományos ateizmussá, és mint ilyent a legtürelmetlenebb és legkegyetlenebb vallássá tette. A modern tudomány önmagát mint a lét-megismerés egyetlen lehetséges formáját mutatja be, így eleve lehetetlenné próbálja tenni, hogy a művészet és a vallás vele legalább is egyenrangú lét-megértési eljárás-mód maradhasson. Pedig a jó, a szép, és az igaz, aminek megfelelője a vallás, a művészet, és a tudomány az emberi létezés és lét-értelmezés természetes hármasságát írja le. Bár a dolgok legmélyebb rétegében azon is érdemes lenne elgondolkodnunk, hogy már ez a hármasság is a lét-teljesség csorbulását jelzi, hiszen a legősibb hit szintjén ez a hármas még EGY-ségben létezik, hiszen például a vallás szó, mint fogalom is csak akkor tud megjelenni, amikor, már értelmezhető az, ami nem-vallás. Ebben a legősibb hitekre épülő világban – az ős-hagyomány szakrális talapzatán – még minden EGY-ségben volt, és minden emberi cselekvés, minden lét-megmunkáló folyamat egyszerre volt művészet, vallás és tudomány. Az emberi létezés EGY-ségének három dimenzióját jelenítette meg mindez. Nem az a baj önmagában, hogy aztán egyszer csak megjelent az EGY-séggel szemben a KÉT-ség, hanem az, hogy a kétségeket felvető új szereplő, a nyugatias modernitás tudománya néhány évszázad alatt diktatórikus uralomra tett szert, és mint ilyen ma már eleve nevetség tárgyává tesz, megbélyegez, kirekeszt, de legalább is alacsonyabb rendűvé próbál lefokozni minden önmagán kívül létező lét-megértési eljárást. Zseni Annamária és Jeleczki István arra a rendkívüli tudásokat és rendkívüli bátorságot igénylő feladatra vállalkozott, és nekem nagy megtiszteltetés, hogy ebben alkotó-társuk lehettem, hogy visszaemelje a legmagasabb rendű lét-értelmezési logikák közé azt, amit Bert Hellinger német pszichológus nyomán morfogenetiktus mezőknek nevezünk. Az elnevezés arra utal, hogy az emberiség kollektív tudatalattijában öröktől fogva – „nincs kezdete és nincs vége” – léteznek bizonyos mintázatok, amelyek olyan egyetemes szeretet-energiákból táplálkoznak, amelyekre a modern tudomány mentális sémái, és intellektuális eljárásmódjai nem tudnak magyarázatot adni, az általa alkalmazott eljárásokkal ezek az energia-mezők tapasztalati úton közvetlenül nem detektálhatók. És mivel a legősibb hitnek éppen az a legvégső talapzata, hogy nincs más a világon, mint az egyetemes szeretet-energiák végtelen és szabad áramlása, és hogy minden baj, betegség, sérülés, fájdalom azért állhat elő, mert valami megakadályozza ezt az egyetemes áramlást, így a feladat ennek a valaminek az azonosítása, és eltávolítása. Ez a gátló, akadályozó tényező nem lehet más, mint valamilyen lelki, erkölcsi, szellemi zárvány, vagy rejtett „zátony”, ami valaminek az elhallgatásából, elfojtásából, pontosabban az erre tett, eleve bukásra ítélt kísérletből adódik. A film azt mutatja be, hogy a nemzetállításban résztvevő képviselők e nagyjából kétórás lét-munka során mintegy „antennaként” viselkedve hogyan rajzolják meg ezeknek a lelki-szellemi zátonyoknak a létét, formáját, mintázatát, abban a reményben, hogy ennek megértése a gyógyító folyamatok kiindulópontjává válhat.

- A filmnek nincs cselekménye - a hagyományos értelemben. Annál izgalmasabb történések zajlanak a lélekben: egy szereplő elsírja magát, egy másik majdnem a kulcsfigura torkának ugrik. Nemzeti érvényű tanulságokat azonban az alkotás nem kínál. Mégis, mi az, az üzenet, amely a másfél éves munka hordalékaként szavakban megfogalmazható?

 

- Hihetetlen energiák mozdultak meg e másfél év tizenegy nemzet-állítása során. Én csak külső szemlélő voltam, de még így is elképesztő lelki változásokat éltem át, akik pedig minden alkalommal képviselők voltak, szinte teljesen átlényegültek. Az ősi bölcsesség, miszerint, ha változást akarsz, a változás légy te magad, itt a szó legszorosabb értelmében jelent meg. Egyikünk sem lehet már soha az, mint ami ez előtt az egész életünkön nyomot hagyó másfél év előtt voltunk. Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy mivel ennek a lét-megértési kísérletnek semmi féle közvetlen előzménye nincs, így az alkotók itt most valóban a „lélek kvantum-mechanikájának” feltárásába fogtak bele, ennek minden ma még beláthatatlan következményével, és persze, merjük kimondani, kockázatával együtt. Ezért is illeti hála és tisztelet a Zseni Annamáriát és Jeleczki Istvánt, de legfőképpen a képviseletet vállalókat. Megrendítő volt átélni, és akárhányszor nézem meg a filmet, egyre inkább megrendít, hogy mindig pontosan az a mintázat jelenik meg, amit a lelkünk mélyén eddig is sejtettünk, csak nem nagyon mertünk magunknak sem bevallani. Minden állításban és itt a filmben is kiderül, hogy a magyar nemzet végzetesen elgyengült felbomló állapotban van. Ahogy József Attila írja, „gyönyörű képességünk, a rend” minden állítás során romokban hever. A szakralitás, az egyetemes szeretet, a nemzet alkotó-építő energiái, és végül, de nem utolsó sorban a nemzet lelkiismerete reménytelenségbe süllyedve sínylődik, az életerő oda. És ami talán a leginkább szívszorító, hogy a nemzetet e dermedt állapotából kilendíteni próbáló mozgató erő, a szó legszebb értelmében vett nemes indulat hiába van a központban, képtelen megmozdítani a nemzet más lélek-részeit. A nemzet önazonossága többnyire eleve „kivonul”, és dacosan sorsára hagyja az irányt vesztetten kóválygó nemzetet, amely így „tajtékzik téveteg”.

A meg nem nevezett „külső erő” pedig prédára váró ragadozóként igyekszik aktívan elősegíteni, hogy a magyar nemzet minél eredményesebben legyen képes felszámolni önmagát. A nemzeti tudattalan világában tehát egyértelműen megmutatkozik a potenciális nemzet-halál. És bármennyire is láttuk/látjuk mindezt a hétköznapjaink során is, megdöbbentő élmény ennek újra és újra lejátszódó tökéletes visszaigazolódása a mindig teljesen más képviselőkkel véghezvitt nemzet-állításokon. A legfőbb tanulság tehát az, hogy a nemzet valóban a teljes önfelszámolás felé halad, mindenképpen cselekednünk kell a megmaradáshoz. Nem véletlen, hogy a nézők percekig felállva ünnepelték vastapssal a filmet, és az ezt követő, a film alkotóival és képviselőkkel zajló vita is órákon át tartott

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A magyar fiataloknak miért érdemes az univerzum legizgalmasabb birodalmában, a nemzeti tudattalanban fölfedezéseket tenniük, és a talált értékeket kölcsönhatásban megerősítésre használniuk?


- Egyetlen mondattal úgy válaszolhatnék erre, hogy egészen egyszerűen azért, mert ha házat és hazát szeretnének itt a Kárpát-medencében, remélhetőleg hosszú és egészségben végig élt életük során, akkor nekik, a mai fiatal nemzedékeknek kell ezt a végzetes, akár már a közeli jövőben teljes összeomlással fenyegető helyzetet megváltoztatniuk. És szerencsére a nemzet-állítás azt is képes megmutatni, hogy mi volna ennek az útja, módja. Félreértés ne essék, nem azt ígéri, hogy „könnyen, gyorsan, olcsón” juthatunk végre anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben egyaránt méltó élethez. De azt megrendítő pontossággal mutatja meg, hogy mi volna a szellemi íve ennek a nemzet-újraegyesítő lét-munkának. A nemzetállítások egyértelműen jelzik, hogy a legelső szellemi teendő a rend helyreállítása volna. Majd ezt követően a szakralitás, az egyetemes szeretet, a nemzet alkotó, pozitív szellemi energiáinak összekapcsolása az indulattal-cselekvő erővel, a nemzet-újrateremtő cselekvéssel. Az ókori görög kultúra a rend teljes felbomlásának folyamatát három stációval írta el, az anómia, anarchia és káosz voltak ezek a kategóriák. Az anómia számukra a lélek legbelső rendjének megrendülése volt. Ilyenkor még látszólag rend van a láthatóságok világában. Aztán jön a második stáció, az anarchia, amikor a rend felbomlása már az emberközi tér hétköznapjaiban is látszik, de ilyenkor még a rend külsődleges eszközeivel, a „fegyelmezés” különböző formáival fenntartható, nem a rend, hanem már csak annak a látszata. A magyar nemzet feltehetőleg ebben a fázisban van ma. És végül jön a káosz, amikor már nincs az a rendészet, ami akárcsak a rend látszatát is fenn tudná tartani, és minden összeomlik. Persze a görögök még tudták, hogy minden halál és pusztulás olyan „humuszt” teremt, amiből majd új élete, új lét sarjad. Nota bene: a humusz egyszerre utal a földre és az alázatra. A kozmosz szavuk azt jelentette, hogy káosz-mosz vagyis ami a káoszból fogan. És bármilyen szomorú is ezzel szembesülni, de nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy a magyar nemzet, legalább is a ma ismert formájában, már nem megmenthető, mert túljutott azon a kritikus ponton, ahonnan még szellemi energia-összpontosítással megmenthető volna. Mindez persze végtelenül fájdalmas volna, és mindent meg kell tennünk, hogy ha ez még elkerülhető, akkor el is tudjuk kerülni, de ha ez már semmiképpen nem lehetséges, „palackpostaként” akkor is el kell indítani szellemi energia-csomagjainkat azoknak, akik egyszer majd a szó szoros értelmében újrateremtik a magyar nemzetet. Ez a helyzet várja tehát a mai fiatal nemzedékeket, és ez bizony az elmúlt ezer év legsúlyosabb kihívását jelenti számukra. Az elmúlt néhány évszázad során, nagyjából Mohács óta az a hibás mintázat ismétlődik, hogy „jöjjön már valaki és csináljon már valamit”, pedig ahogy a költő mondja „nem jön feloldó égi jel, nincs mentség, győzni kell”. Mindez nem azt jelenti, hogy a Gondviselés mint az egyetemes szeretet megjelenítője elfordult volna tőlünk, de azt igen, hogy a Gondviselés is csak a mi hitre és szakrális tudásra épülő bátor és becsületes cselekedeteinken keresztül tud megnyilvánulni, amit a népi bölcsesség, mint az ősi alapmintázat hétköznapi megjelenítője, úgy fejez ki, hogy segíts magadon, Isten is megsegít. És legvégül még annyit tennék hozzá mindehhez, hogy a nemzetállítást bemutató film a szó legteljesebb értelmében minden emberi lényhez szól, politikai hovatartozástól teljesen függetlenül. Hiszen éppen azt mutatja meg, hogy a politika mint olyan valójában képtelenségre vállalkozik, mert lehetőleg azonnal és kívülről akar valamit látványosan - vagy inkább „látványtechnikailag” – megváltoztatni, ami belső – mondhatni a lélek legbelső, legintimebb tereiben létező – és csak meghatározhatatlanul hosszú idő alatt változtathatja meg mintázatát. És persze akkor sem külső kényszerek hatására. Mindez talán illő szerénységre taníthatná a politika szereplőit, ami önmagában is reménykeltő fejlemény lehetne. A nemzetállítás során úgy alakult, hogy az a képviselő, aki a nemzet cselekvőerejét, indulatát, testesítette meg, a 4-es számot viselte, és persze nemcsak hogy azt nem tudta, hogy minek a képviselője, de azt sem, hogy mi maga az a komplexum, amelyben képviselőként van jelen, mégis hátborzongató pontossággal a következőket mondta: „Engem kitehettek innen, de akkor is ott vagyok mindnyájatok lelkében, és csak akkor élhettek méltó életet, ha megkerestek és aztán meg is találtok magatokban.” Így aztán azóta, de különösen a film bemutatója óta szállóigeként terjed, hogy mindenki keresse és találja is meg önmagában a 4-est. Ennélfogva én is arra biztatnék minden kedves olvasót, hogy ne féljen megkeresni és megtalálni magában a 4-est, vagyis a legmélyebb cselekvő erőt, hogy méltó életet élhessünk e hazában.

 

 

Nagy Imre szociáldemokrata elvekkel politizált

 

Ma százhúsz éve Kaposváron született Nagy Imre kommunista politikus, volt miniszterelnök, majd forradalmi mártír. Alakja körül ma is kisebb-nagyobb szenvedélyek dúlnak: részben a méltatlan kisajátítási kísérletek, részben a homályos életrajzi részletek okán. Salamon Konrád történésznek tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. június 7.

 

- Professzor úr, Nagy Imre említésekor némelyek a "lesöprési miniszter" jelzős szerkezetet említik, mások arra emlékeznek, hogy a vérbíróság előtt higgadt bátorsággal mondta: "Kegyelmet nem kérek." Az az egyszerű kommentár kínálkozik-e, hogy históriánkban nincsenek csak fehér és csak fekete alakok, vagy itt bonyolultabb a képlet?

 

- Általában igaz, hogy a történelemben nincsenek csak fehér, illetve fekete alakok. Nagy Imre mindenekelőtt egy szociálisan érzékeny, jó szándékú politikus volt, aki fiatal munkásként a szocialisták politikájában látta a nép és az ország jövőjének biztosítását. Az I. világháború alatt orosz fogságba esve a legradikálisabb megoldást hirdető bolsevikok közé állt, ezzel követve el azt a drámai vétséget, ami később az életébe került. Nagy Imre ugyanis – amint későbbi tevékenykedése is mutatja – egy szociáldemokrata politikus volt. Ez mutatkozott meg abban is, hogy amikor Moszkvában megbízták a földkérdés tanulmányozásával, a lényegét tekintve egy szociáldemokrata programot fogalmazott meg, amit a Komintern illetékesei felháborodottan utasítottak vissza, ő  viszont igazának tudatában azzal válaszolt: Nem fog a Komintern előtt sem haptákban állni.

 

- Furcsa kettősség: 1953-ban kinyitotta a politikai foglyok előtt a munkatáborok - sokak számára haláltáborok - kapuját, ám a kiszabadulókat röghöz kötötte, nem térhettek haza, eredeti lakhelyükre, hanem a tábor településének (kényszer)lakóivá váltak. A politika a lehetőségek művészete? Ez volt a maximum?

 - Amikor 1953-ban Moszkva úgy látta, hogy a válságos magyar belpolitikai helyzetet Nagy Imre miniszterelnöki megbízatásával lehetne megoldani, vállalta a reménytelen feladatot, tudva azt, hogy gúzsba kötve kell politizálnia. Ennek ellenére jelentős változásokat sikerült végrehajtania, és ami akkor megdöbbentő volt: vissza akart térni az 1945 utáni többpártrendszerhez. Ezt a moszkvai vezetők a továbbra is pártvezér Rákosival együtt felháborodottan utasították vissza, Nagy Imre azonban nem adta fel, s a kommunistákat mindenben kiszolgáló Függetlenségi Népfrontot átszervezte Hazafias Népfronttá, aminek már a névváltoztatása is felbőszítette politikai ellenfeleit. A miniszterelnök azonban azt vallotta, hogy a párton kívüli dolgozóknak is lehessen beleszólása a politikába, ezért a Hazafias Népfrontnak jelentős politikai jogosítványokat adott: bírálhatták a kormány egyes intézkedéseit, személyi javaslatokat tehettek egyes kormányzati tisztségek betöltésére s a többi. Feloszlatta az internáló táborokat, s Rákosi és hívei ellenére megkezdődött az ártatlanul elítéltek rehabilitálása. Minderre azonban csak néhány hónapja maradt, s a Rákosira figyelő magas rangú tisztségviselők is igyekeztek akadályozni a munkáját. Tehát amit e rövid idő alatt sikerült elérnie, az volt a maximum. Ne felejtsük, csak addig lehetett miniszterelnök, ameddig Moszkva támogatta.

- "Imre, te mit csinálnál?" - tette föl egy politikai pojáca teátrálisan a kérdést a Nagy Imre-szobor előtt pár esztendeje. Miért érezte a tömeg, hogy a mai baloldal Nagy Imre-kisajátítási kísérlete méltatlan ehhez a történelmi alakhoz? Az október 23-ai "Elvtársak" megszólítás ellenére úgy nem volt kommunista, ahogy Rákosi, úgy pedig semmiképp nem volt baloldali, ahogy a mai, a pénzügyi oligarchiát kiszolgáló garnitúra.

- A forradalom szovjet leverése után Nagy Imrének egy aláírásába került volna, hogy megmentse az életét. Moszkvának ugyanis a nemzetközi felháborodás és a nyugati kommunista pártok bomlása miatt nagy szüksége lett volna arra, hogy Nagy Imre elismerje „tévedését”.  Ezt azonban nem tette meg, inkább vállalta az akasztófát. Ezért méltatlan vele kapcsolatban minden utólagos besározási kísérlet. Ne felejtsük: 1944-ben Magyarország akkori államfője vállalta a németek által ráparancsolt politikus miniszterelnöki kinevezését és egyidejűleg lemondott, s ezzel újabb tragédiát okozott az országnak. S azóta sem szűnik meg az ő mentegetése.

Hozzátenném: Ez évben, az 1956-os forradalom 60 évfordulója alkalmat adna a Gellért-hegyi szabadságszobor ügyének rendezésére. Mindenki tudja, hogy ez szovjet parancsra épült, de senki sem nevezi felszabadulási emlékműnek, s a szobor is nagyszerű, a főváros egyik jelképévé vált. Most itt az alkalom, hogy ezt a jelképet a nemzet birtokába  vegye. Csak annyit kellene  tenni, hogy a szobrot tartó oszlopra a lehető legnagyobb méretben rá kellene vésni az 1956-os évszámot, természetesen egymás alá, függőlegesen, hogy minél messzebbről el lehessen olvasni. A nándorfehérvári diadal óta ugyanis nem volt olyan magyar esemény, amelynek akkora nemzetközi visszhangja lett volna, mint 1956-nak.

 

 

A csomagolásban is fontos a világszínvonal

A csomagolástechnika Oscar-díjának számító WorldStar díjat nyert a magyar Adu Alba Kft. A székesfehérvári vállalat fő tevékenysége műanyag csomagolóeszközök gyártása. Varga Józsefnek, az Adu Alba Kft. ügyvezetőjének tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. június 12.

- Igazgató úr, engedje meg, hogy gratuláljak nemzetközi sikeréhez, s egyúttal megkérdezzem: miért fontos, hogy hazánk a csomagolástechnikában is az élbolyban legyen?

- Köszönöm.. Mivel a hazai csomagolástechnikai ipar önmagában egy szűk  piac, ezért egyre érdemesebb az exportra koncentrálni, valamint a cégünk jó hírének terjesztésére is nagyobb figyelmet fordítani.

- Az Ön vállalata műanyag csomagolóeszközöket gyárt. Ezen a területen mekkora jelentősége van az innovációnak?

- „Aki nem fejleszt, az lemarad.” Mi is szeretnénk generálni a változásokat, amelyet az idei első Alba Pack csomagolástechnikai szakmai konferenciánkon is többször hangsúlyoztunk.

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat

jelmondata. Hogyan érhető el, hogy a magyar fiatalok mind nagyobb tömege ismerje föl: a csomagoláskultúra is a magyar gazdasági műveltség része, s ezt is - amellett, hogy büszkék vagyunk az elért sikerekre - folyamatosan fejleszteni kell? 

- Értékeket védünk a termékeinkkel, melyek segítségével sértetlenül tudunk eljuttatni elektronikai-, autóipari alkatrészeket bármelyik kontinensre, mellyel  kvázi reklámozzuk Magyarországot a világban.

Vargáné Csikós Tímea és Varga József, az Adu Alba Kft ügyvezetői a cég sajtótájékoztatóján Budapesten, a Cafe 57 étteremben 2016. június 8-án. A székesfehérvári kft., amelynek  fő tevékenysége műanyag csomagolóeszközök gyártása, elnyerte a csomagolástechnika Oscar-díjának számító WorldStar díjat.

MTI Fotó: Bruzák Noémi

 

 

 

 

A köztelevízió összeköti a nemzetrészeket 

Dobos Menyhért, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. vezetője kapta az első alkalommal kiosztott Goldmark Péter Károly-díjat. A színes tévé atyjának tartott Goldmark Péter Károlyról elnevezett díj a média területén, a műsorszórás és a több évtizeden át végzett kiemelkedő munka, életmű elismeréseként adományozható a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) részéről. Dobos Menyhértnek tett föl kérdéseket a Présház Hírportál. 
2015. október 21.
 

- Vezérigazgató Úr, a díj hivatalos értékelése szerint "akik ma a média területén dolgoznak, nem kisebb fejlődéseket idéznek elő, mint amit annak idején a színes televízió jelentett." A köztelevíziónak a kibertérben felbukkanó újabb és újabb versenytársaknál elsősorban technikailag vagy tartalmilag kell gyorsan fejlődnie? 

 

- A technikai fejlődés elengedhetetlen, de sem a formátum, sem a technikai újdonságok nem mehetnek a tartalom rovására. Egy kis képzavarral élve: az új

 

formátum csak szolgálóleánya lehet a tartalomnak.

 

-  Az Ön fő feladata, hogy összehangolja a közmédiumok tevékenységét. Igen ám, de az újságírás már az egyéniségek miatt is sokszínű, emellett kavalkádot hoznak a politikai vonzódások, ráadásul a közmédia képpel és hanggal, valamint csak hanggal is jelen van az éterben, és jön a kibertér, amelyben az írott szöveg, a kép, a videó is fokozza a sokszínűséget. Hol húzódnak ma az összehangolhatóság határai? 

- Az összehangoltságot a négy platform (tévé, rádió, online, hírügynökség) együttműködése, egymás kiegészítése jelenti. A keresztpromóció kihasználása segítheti az adott esemény hatékony megjelenését.

 

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A közmédiának milyen új lehetőségei nyílnak arra, hogy elősegítse: e folyamat hullámverése elérje a fiatalokat, és átcsapjon az államhatáron is? - - A Balassi jelmondattal maximálisan tudunk azonosulni. A Duna Médiaszolgáltató célja, hogy a 20. században elszakított nemzetrészeket összekösse, a magyar szó és a magyar kultúra segítségével. Ezen cél szolgálatába állítjuk valamennyi platformunkat, és – főleg az internet segítségével – megpróbáljuk megszólítani a fiatalokat.