2016. Január -március

Kórusaink jövője a szülők kezében van

 

A Kabdebó Sándor karnagy által vezetett Prelude kórus vehette át a Kodály Zoltán VII. Magyar Kórusverseny nagydíját, a közönségdíjat, valamint a vegyeskarok kategória első helyezését Budapesten. A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban rendezett versenyen harmincegy együttes indult: gyermek- és ifjúsági vegyeskarok, kamarakórusok, énekegyüttesek. Kabdebó Sándornak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2015. december 10.

 

- Karnagy Úr, a verseny célja, hogy bemutatkozási lehetőséget teremtsen a kiemelkedő színvonalú együtteseknek, valamint hogy fórumot kínáljon a kortárs magyar és európai kórusművek megismeréséhez. A mai világban miképpen lehet fiatalokat megnyerni ennek az egyértelműen nemes ügynek?

 

- Ez kemény dió. A kóruséneklés nagyon sokat változott, fejlődött az elmúlt évtizedekben, ami az amatőr kórusmozgalom esetében annyit jelent, hogy kvázi felnőtt korban, előképzettség nélkül már nagyon nehéz, szinte lehetetlen elkezdeni. Így a fiatalok megnyerése kisgyermekkorban otthon, vagy az iskolában kell, hogy elkezdődjön. Látnunk kell azt is, hogy ma már sajnos kevesen énekelnek kórusokban. Akik még csinálják, tudják, mit ad ez az embernek, a közösségnek, de ezt elmesélni lehetetlen. Ezért aztán a helyzetet elég borúsan látom. Talán a magas színvonalon működő iskolai kórusok felkeltik a gyerekek kíváncsiságát és érdeklődését. A közös, együttes zenélést, éneklést az alsó tagozatban kellene elkezdeni, amikor a gyerek ízlése, szokásai még könnyebben formálhatók. Nem divat ma azt mondani, hogy vannak vonatok, amelyek elmennek, amelyeket lekésünk, de miért lenne könnyebb magas színvonalon zenélni, mint mondjuk balett-táncossá válni? Amennyire tudom, nemigen akad ember, aki felnőtt korában egy nap arra ébred, hogy balett művész lett.

Mert tudja, hogy nincs rá esély. Sajnos a zenével sincs ez másképp, hiába áltatjuk magunkat. Táncolgatni, énekelgetni lehet, de a Kodály által elképzelt zeneértő hangverseny-látogató, zeneművelő emberré ekkor már aligha válhatunk.

 

- A Kodály Zoltán Magyar Kórusverseny névadója Galántától Kecskeméten át Újvidékig - és tovább - műveivel ma is lelkierőt ad európai fiataloknak. Hogyan lehet elérni, hogy ezek az alkotások a mainál jóval szélesebb közönséghez jussanak el, s keltsenek zenei igényességet az emberekben? 


- Boldogok lennénk, ha tudnánk erre a kérdésre a választ. Komolyzenét hallgatni, komoly irodalmat olvasni a kikapcsolódás mellett komoly szellemi munka is. Értve zenét hallgatni, különösen kortárs alkotást, csak zenei előképzettséggel lehet. Szerencsére a zene sokrétű, és a zenében járatlanoknak is adhat útravalót. Becsalogatni a koncertterembe az embereket magas színvonalú produkciókkal lehet. Ez egyébként sokszor meg is valósul, számos teltházas koncertet rendeznek szerte az országban.   

 

 

 

Oszmánhódítás - máig vonszoljuk hatásait

A magyar társadalom csaknem másfél évszázadon át viselte el az oszmánuralmat. Gyaúrként fűztek rabszolgaszíjra fiatalokat a hódítók, s ölték halomra vitézeinket, ragadták el lányainkat. "Török pénz" - így hívták a csehek azt a támogatást, amelyet azért fizettek, hogy a front nem vonuljon még nyugatabbra. Hazánk most hasonló szerepkört tölt be a kontinensen. Miskei Antal történésznek, egyetemi docensnek tett föl kérdéseket a Présház Hírportál. 

 

- Tanár Úr, a XVI. századi városmetszeteken látszik, hogy a katolikus templom és a mecset, a torony és a minaret egymás mellett áll. A mostani európai iszlám hódítás vélhetően gyakorolja-e majd ugyanazt a toleranciát, amelyet az oszmán hódítás elevenen tartott?
 

- Az Oszmán Birodalom nem tekinthető a szó mai értelmében toleráns államnak. Elég csupán egy rövid pillantást vetni a magyar történelem Mohács utáni évtizedeinek eseményeire. Mint tudjuk, ebben az időszakban terjedt el hazánkban a reformáció. A protestantizmus térnyerését a megszállók tudomásul vették, de nem azért, mert a hit dolgában elnézőek lettek volna, hanem azért, mert a keresztény alattvalók a kötelezően előírt adókat rendesen megfizették nekik.   

Ezt a magatartást helyesebb vallási közömbösségnek, mint toleranciának nevezni. Nyugodtan leszögezhetjük, hogy az iszlám sohasem volt türelmes vallás, s szellemisége az idők folyamán semmit sem változott.    

 

- A középkorban földrészünk végvárrendszerrel védekezett - vagy próbált védekezni - az iszlám invázió ellen. A mai Európában fölépülhetnek-e olyan szellemi végvárak, amelyek megvédik a közösségeket a behódolástól?Folytatás: 

 

Tisztán kell látni, hogy a végvárrendszer kiépítése a közép- és az újkorban egyaránt katonai lépésnek számított.   

A 21. századi európai gondolkodás egészen másként vélekedik a közösségek védelméről. Kontinensünk számára az igazi veszélyt az jelenti, hogy nem egy állam támadott meg egy másik államot, hanem tömegek vándorlása zajlik, s félő, hogy nem csupán iszlám erők állnak a migráció hátterében. Érdekes módon az Európai Unió politikai elitje – tisztelet a kivételnek – nem érzékeli, vagy jól megfontolt gazdasági–politikai érdekből nem kívánja érzékelni a fenyegető veszélyt, amely társadalmi, kulturális, közbiztonsági stb. téren már most jelentkezik. Közhely, de igaz: globális problémára globális válasz adandó. Nagy kérdés, hogy ilyen körülmények között kialakulnak-e önálló „szellemi végvárak”, vagy a nagyhatalmak fogják betölteni ezt a szerepkört is, amint azt sokan várják.
 
- A XV-XVI-XVII. században fennmaradt egy nagy erőközpont - elsősorban Róma -, amely megszervezhette a kereszténység európai helyreállítását, és ennek a központnak volt is mit egységbe kovácsolni. A történelmi tapasztalatokra építve milyen stratégiát érdemes kidolgozniuk az európai értékrend híveinek?
 
- Az iszlám terjeszkedését kizárólag egységesen lehet meggátolni. Ha megvan rá a szándék, akkor a megfelelő történelmi pillanatban minden bizonnyal megvalósul majd az összefogás. Európa pillanatnyilag válaszút előtt áll. Jövője megmentése érdekében hatékony döntések meghozatala szükséges. Nem egy vallás ellen kell fellépni, és nem a muszlim közösségeket kell integrálni, mert arra vajmi kevés az esély. Sokkal fontosabb lenne az európai kultúra értékrendjének védelmére helyezni a hangsúlyt. Véleményem szerint a reformáció 500 éves évfordulójára történő előkészület kitűnő alkalmat nyújt a helyes irányvonal kijelölésére.

Azonban tudomásul kell venni azt is, hogy sok ember nem érzi szükségét az ilyenfajta kulturálódásnak. A esetleges változás, változtatás kulcsát szerintem az oktatásban kell keresni és megtalálni. Erről az előző kérdés kapcsán már beszéltünk. Azt bizonyosnak gondolom, hogy ez nagyon hosszú távú munka lesz. Kodály túl optimista volt, amikor arról beszélt, hogy az ezredfordulóra mindenki tud majd kottát olvasni, de az követői tovább munkálkodhatnak ennek megvalósításán.

 

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-  folyamat jelmondata. Ön kórusvezetőként hogyan tapasztalja: a XII. századi gregoriántól a XVI. századi egyházi alkotásokon át egészen a kortárs zeneművekig sok fölfedezni való rejlik-e még a magyar művelődés kincsesbányájának felszín alatti rétegeiben?

 

- Én kórusvezetőként ezt sehogy sem tapasztalom. Ez a zenetudósok asztala, szakterülete. Ezzel együtt könyvtárakban kottákat keresgélni lehet, és nyilván számtalan felfedezésre váró értékes zenemű lapul itt-ott-amott. Jelenleg már olyan széles az ismert repertoár, ami bőven elég egy embernek egy életre. És ne feledjük, napjainkban divat a múltból már ismert, régebbi sikerdarabok hallgatása. Ezzel együtt örvendetes, hogy a hazai zeneszerzők fontosnak érzik kórusművek írását, én pedig fontosnak érzem ezek bemutatását, mert ezek azok a műalkotások, amelyek napjaink problémáit fürkészik, igazán rólunk, nekünk íródtak. Nagyon jók a hazai szerzők, de abban csak reménykedhetünk, hogy száz év múlva is lesznek még, akik eléneklik, eljátsszák a műveiket. Mindenesetre, mi karvezetők, énektanárok azon ügyködünk, hogy legyenek.

       

 

 

 

Terrorhoz vezethet, azt segíti  az újbeszél nyelv

Önérdek-érvényesítő csoportok a félmúltban kialakították a politikailag korrekt – PC – követelményt, és elterjesztették a média nagy részében. Ennek célja, hogy a társadalom ne tudjon elemi módon tájékozódni. Az alapvető emberi jogokat nélkülözhetetlennek tartó, felelősen gondolkodó

értelmiségiek azonban eljuttatják az élethez fontos információkat a családokhoz. Dr. Somogyi János ügyvédnek tett föl kérdéseket a Présház Hírportál. 

2015. november 16.

 

- Ügyvéd Úr, Ön cikkben gúnyolta a politikailag korrekt - PC - nyelvezetet. Holott ennek a különben alattomos célú diktátumnak semmi jelentősége nincs: a tudományos alapon álló újságírás semlegesíti, és a valóságot közvetíti a társadalomnak. Ezt jelzi az is, hogy a PC-extremitás egyre és egyre több szót tilt be, hogy megakadályozza az emberek elemi tájékozódását. A PC kigúnyolása helyett jobb volna-e az innovatív nyelvhasználatra bátorítani a jogkövető, lelkiismeretes újságírókat?
 

- A PC-nyelv önmagában vicces, amellett, hogy veszélyes és kártékony. Vicces, mert nem lehet komolyan venni, amikor a rakodómunkást logisztikai asszisztensnek nevezik. Veszélyes, mert rákényszeríti a médiára, hogy ne nevezze néven a dolgokat és eltereli a figyelmet a lényegről, sőt ellenkező tartalommal tölti meg a mondandót, mint ahogyan azt már Orwell zseniálisan megjósolta  mintegy 80 évvel ezelőttaz „újbeszél” (newspeak) eljöveteléről.    

Kártékony, mert a PC egy manipulatív eszköz, amely újabbnál újabb címkéket talál ki, hogy ne nevezzük meg a problémákat, és mindenre rámondhassuk, hogy védelemre szoruló érték, még válsághelyzetben is, amikor szilárd identitásra van szükség, nem pedig ködre és homályra.

 

- "Nagyon jó itt, Magyarországon, mert itt szabadon lehet beszélni" - mondta egy német értelmiségi egy budapesti konferencia után. Ha harminc évvel ezelőtt egy NSZK-ból jött tudós így fogalmazott volna, azt hittük volna, tréfál. Hogyan kell átalakítanunk "a Nyugat"-ról akkor kialakult tévképzeteinket?

 

- Mára kiderült, hogy a Nyugat, a szabadság és demokrácia hona csak relatíve volt az, már ’90 előtt is. Kelet-Közép Európa népei az egypárti diktatúrában megtanulták használni a józan eszüket, és a médiában látottakat, hallottakat, olvasottakat egybevetették a valósággal, így megtanultak olvasni a sorok között, és egyáltalán nem hittek a média által sugallt valóságban.   

Kiderült, hogy okosabbak a szerencsésebb nyugatiaknál, akik a szabadság és demokrácia körülményei között könnyebben voltak manipulálhatóak, mert a sokszínűség látszata miatt elhitték a média által közvetített valóságot. De mára a PC-nyelv áldozataivá váltak, mert kiderült, hogy sok olyan tabutéma van, amelyről még szólni sem lehet, nem hogy elmondani róla az igazságot. Aki azt állítja, hogy ma Magyarországon nincsen sajtószabadság és véleménynyilvánítási szabadság, az hazudik, illetve a PC-nyelvet beszéli, hiszen a világ egyetlen kormányáról, miniszterelnökéről nem lehet annyi aljas hazugságot a médiában írni, olvasni, látni, mint Magyarországon, a magyar kormányról és a magyar miniszterelnökről.
 
- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Fény derülhet-e arra, hogy 1990 után miért szürkült el a hazai művelődési élet - ahelyett, hogy a szabadság napfényétől kivirágzott volna -, miért térfoglaló irányzat máig a "retró"?
 
- A diktatórikus államrendszer keretei között a társdalomnak nem volt lehetősége tényleges politizálásra, mert  az  az állampártnak volt kizárólagosan biztosítva. Ennélfogva a társadalom a művészetben valósította meg a társadalompolitikai közlési vágyait  - már amennyire a cenzúra körülményei között ez lehetséges volt, de a cenzúrának áldása volt, hogy a tehetséges alkotókat arra ösztönözze, hogy megtalálják az önkifejezésnek azt a művészi módját, ami a megjelenést lehetővé tette. A szabadságban már nem volt szükség arra, hogy a társadalom tagja a művészet keretei között politizáljanak, mert direkt módon, politikai pártokban megtehetik ezt, így a művészet korábbi felértékelődése csökkent és kiderült, hogy a „tiszta” művészet nem érdekli annyira a népeket, mint a politikát pótló művészet érdekelte.
 

 

 

 

Makovecz-templom a magyarok fővárosában

 

Építésének megkezdése után 144 évvel, 2026-ra elkészül Barcelona emblematikus épülete, a Sagrada Familia bazilika - jelentette be Jordi Faulí főépítész a katalán fővárosban tartott sajtótájékoztatón. A barcelonai remekmű sok magyar teljesítményt is felidéz - a múltból, többek között a kőbányai Szent László templomot, az Iparművészeti Műzeumot. 

Mit hoz a jövő? Az országos főépítésznek, Nagy Ervinnek tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2015. november 9.

 

- Mérnök Úr, Antoni Gaudi briliáns elképzelésének készre formálásához még 11 év kell - 133 év eddigi munka után. Makovecz Imre azt mondta, hogy az ő krisztinavárosi templomtervének megvalósításához összesen tíz év szükséges. Várhatjuk-e, hogy még a mi életünkben legalább elkezdődjön az építés?

 

- Jól ismerem a Sagrada Familia drámai, felemelő történetét, a zseniális építész és a büszke, bátor katalán nép diadalát. Ők megértették, hogy a nemzet felemelkedéséhez nem mások levetett pózai, hanem a saját maguk által teremtett, múltjukban, szívükben gyökerező magas kultúra vezet. Nemrég ismét jártam Barcelonában, Jordi Bonet főépítész úrnál, együtt jártuk be a hatalmas katedrálist. Száz méterrel Barcelona felett arra bátorított minket, magyarokat, tekintsük a szent Mihály templom építését nemzeti próbatételnek. Ők is ezt tették: míg ez a templom épül a nemzet él (Gaudi). Főépítész úr hamarosan a vendégünk lesz a Vigadóban rendezendő Makovecz konferencián, érdemes meghallgatni.

Ön Imrét idézi az építéshez szükséges tíz év vonatkozásában, amiben természetesen igaza lenne, ha a Szent Mihály templom története nem lenne legalább olyan drámai, mint a Sagradáé. Ott a polgárháború idején a vörösök, sok más gazemberség mellett, elégették a terveket, összetörték a modelleket, hogy a templom építését megakadályozzák. Egy ilyen nemzetkaraktert formáló épület „műfaja” azonban nem operett, hanem dráma, hatalmas kihívásokkal, megpróbáltatásokkal, melyek segítenek megtalálni magunkat.

Ezek a próbatételek legalább olyan fontosak a nemzet identitásában, mint a művészi nyelv. Múltkori barcelonai utam során sok példaértékű katedrális mellett megálltam Fatimában és Lourdes-ban is. Azt tapasztaltam, hogy a tömegek mély hite ezekből az építészetileg sokak által megkérdőjelezett együttesekből is tud erőt teremteni, ha pedig ez a belső erő a zsenialitással párosul, mint Gaudinál vagy Imrénél, az igazi teremtő erővé válhat.

 

- És várhatjuk-e, hogy az építés még a mi életünkben elkezdődjön?

 

- Igen, az építés elkezdődhet még a mi életünkben, de ehhez tennünk is kellene érte. Fel kellene tennünk a kérdést, jó úton járunk-e, mikor Budapest emblematikus épületeként egy japán sztár ötletét építjük a kétszáz milliárdos Ligetben. Hatalmas erőfeszítésekkel védjük nemzetünket a mindent elárasztó idegenektől, közben idegen tollakkal ékeskedünk?

Fel kell tennünk a kérdést - még nekem, pannonhalmi diáknak is –, lehet-e, hogy egy egyházi méltóság személyes sértettsége álljon a katedrális útjába? Mi úgy tanultuk, a megbocsátás kötelességünk, főleg egy művészember spontán fricskájáért.

Meg kell kérdezzük, a fizikai erő mellé mikor társul a léleké? Mens sana in corpore sano, de a test csak hordozója a szellemnek, a léleknek. Fontos, elengedhetetlen, de ez még nem nemzeti kultúra. Megérjük-e? A remény hal meg utoljára. Mezei Gábor, Melocco Miklós, Péterfy László művész urakkal évek óta keményen dolgozunk a terveken, modelleken. A terveket a Pápa megáldotta, a család, az Művészeti Akadémia, az 

alapítvány, jeles támogatóink mindent megtesznek. Rajtunk nem fog múlni.

 

- A katalán modernizmus jelképének számító, a gótikus és szecessziós elemeket ötvöző bazilika mai építői igyekeznek hűek maradni a tervező elképzeléseihez. Nos, a szecesszió mestere nálunk Lechner Ödön; munkáinak ma is csodájára járnak az emberek. Lökést adna-e a kortárs 

magyar építészetnek, ha egyfajta "neoszecesszió" jelentené az egyik új irányt?


- Az építészet az egész világon távolodik a technológia bűvköréből. A jelentős építészek szellemi tartalom kifejezéseként tekintenek házaikra, amellett, hogy rendkívül magas szakmai színvonalon alkotnak. Ugyanez jellemző Lechner Ödön munkáira is. Ő, aki élete jelentős részét töltötte nyugati egyetemeken és építészirodákban - megismerve a kor legmagasabb 

színvonalú építészetét -, hazatérve mindezt a tudást a nemzeti építészet megteremtésére használta. Az évszázados különbség ellenére kísérteties a hasonlóság Lechner és Makovecz művészetében. Sajnos, a legnagyobb különbség, hogy míg Lechner jelentős középületei a főváros meghatározó elemei, Makovecz-háznak nyoma sincs. Egyetlen jelentős fővárosi terve, a Szent Mihály templom építésében is csak reménykedhetünk.

 

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Vannak-e jelei annak, hogy kortárs építészetünkben - a családi háztól a szállodán át az üzemépületig - magyar jellegzetességeknek megfelelően vezessék a vonalakat a jobb építészek?

 

- Mi, magyar organikus építészek a kezdetektől ezen az úton járunk.

 

Amerika EU-bábfigurái katasztrófát okoznak

Merkel és Schäuble a globális Amerika európai helytartóivá silányodtak, holott az eredeti francia-német tengely De Gaulle idejében ennek éppen az ellenkezőjét jelentette. A „bevándoroltatás” fedőnevű amerikai birodalmi hadművelet Európa szétzilálást, végzetes meggyengítést szolgálja, Merkel és Schäuble most öngyilkos módon ehhez asszisztálnak – fogalmaz Bogár László. A közgazdász egyetemi tanárnak tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. január 15.

- Professzor Úr, remek elemzések tárulnak napvilágra a terrormigráció ügyében. Schmidt Mária történész leírja: "Németországot a baloldali média- és értelmiségi elitből álló élcsapat irányítja. A politikai vezetés Merkellel az élen nekik, a főszerkesztőknek és a szerkesztőknek politizál, az ő nyelvüket beszéli, az ő értékrendjüknek felel meg. Nem alakítja a politikát, hanem ehhez a felelőtlen, ötlettelen, teljesítményhiányos és arrogáns társulathoz alkalmazkodik." Pál József egyetemi tanár rögzíti: "Maga az európai sajtó hurrogná le azt, aki a migránsválság kapcsán a kereszténység megerősítését követelné az iskolai oktatásban, a közgondolkodásban, bevételét az uniós alkotmányba vagy bármi másba." Egyikük sem teszi föl azonban a miért kérdését. Mi okból, mi célból működik így a sajtó. Az ok, a cél megjelölése, legalább sejtetése nélkül van-e értelme a diagnózisnak?

 

- Legelőször is azt a kérdést kellene feltenni, hogy mi az, hogy sajtó, pontosabban, hogy miről is beszélünk, amikor a médiát említjük. A médium, illetve a média a latin nyelvben közvetítőt, illetve annak a többes számát jelenti. Egy olyan komplexumot, amelynek tehát az a feladata, hogy közvetítse felénk a világról mindazt, amit közvetlen tapasztalatból nem tudhatunk meg. Nagyot változott a világ, hisz évezredeken át minden ember szinte minden tudását és információját saját tapasztalatból szerezte meg, ma viszont ez éppen fordítva van. A globális modernitás embere ma már szinte minden  vélt tudását és információját  valamilyen közvetítőn keresztül szerzi be.    

Nem a valósággal találkozunk tehát a médiában, hanem egy történetet hallunk arról, hogy milyen is a valóság. Ez a történet aztán vagy igaz, vagy nem, ám arra már sem időnk, sem energiánk nincs, hogy mindig utána járjunk annak, hogy mi is a valóságos valóság. Éppen ezért igazából nem is sejtjük, mennyire kiszolgáltatottak is vagyunk. A valóságos tudás elképesztő luxussá vált, nagyon sok időt és energiát igényel, a megtérülése pedig csak igen hosszú távon és nagyon bizonytalanul értelmezhető. De nem árt, ha tudjuk, a méltó élet egyetlen feltétele mégis csak ennek megszerzése lehet. Amit ma médiaként észlelünk, az egy tökéletesen ellenőrizhetetlen globális véleményhatalmi diktatúra, amit egy „láthatatlan” sőt önmagát nem létezőnek tekintő planetáris szuperstruktúra használ fegyverként ellenünk. Amit Schmidt Mária baloldali média- és értelmiségi elitből álló élcsapatnak nevez, az már engedelmes bérgyilkosok hada. Vagy talán pontosabb, ha olyan luxus-kurváknak látjuk őket, akik a globális kitartóik legocsmányabb legperverzebb utasításait is pontosan teljesítik. Mint ahogy valamennyi vezető politikus kampánystábjainak főnökeit is ez a „nem-létező” erő mozgatja, tökéletesen függetlenül attól, hogy az un. jobb vagy baloldalhoz tartoznak. A jobb és baloldal ilyen jellegű megkülönböztetése csak arra jó, hogy teljesen hamis irányba tereljük a kérdést. A mai fő politikai törésvonalat nem ez, hanem a nemzethez és a szociális érzékenységhez való viszony jelenti. A globális média mindig a nemzetellenes és antiszociális oldalt képviseli (vagyis a globális SZDSZ-t és annak lokális klónjait).

 

- Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter durván megfenyegette az egykori Keleti Blokk országait. A Kremlből jött parancsok emlékét felidézve kijelentette: "a kelet-európai országoknak is be kell fogadniuk menekülteket, de kevesebbet, mint Németországnak." A Visegrádi Négyek megerősödhetnek-e annyira, hogy kerítést merjenek húzni az osztrák-német határszakaszon, nehogy a Merkel által Európába csődített tömeg egy részét - a munkavállalásra alkalmatlan embereket - visszazúdítsák térségünkbe?

 

- Minden „birodalom” működésének lényege, hogy erőforrásokat szív el ugyan a perifériákról, de „cserébe” működteti az egész rendszert, aminek aztán normális körülmények között a perifériák is hasznát látják. Egy birodalom hanyatlása akkor kezdődik el, amikor az uralmi elitjei elkezdik elhinni, hogy a perifériáktól elszívott erőforrások az ő magán-hedonizmusukat szolgálják csupán, szóval, amikortól úgy vélik, hogy semmilyen „ellenszolgáltatást” nem kell nyújtaniuk mindezért. Sajnos a német birodalmi elitek egyre inkább erre felé sodródnak az egyesítés óta. Sem tudásuk, sem bátorságuk, sem becsületük nem maradt, egyszerű globális parancsvégrehajtókká váltak. Merkel és Schäuble a globális Amerika európai helytartóivá silányodtak, holott az eredeti francia-német tengely De Gaulle idejében ennek éppen az ellenkezőjét jelentette. A „bevándoroltatás” fedőnevű amerikai birodalmi hadművelet Európa szétzilálást, végzetes meggyengítést szolgálja, Merkel és Schäuble most öngyilkos módon ehhez asszisztálnak. Azt nehéz megmondani, hogy ennek pontosan mi az oka. 

Végzetes tudatlanság, vagy végtelen és gátlástalan cinizmus, szimpla gazemberség. Ráadásul a ma regnáló európai uralmi elitek döntő többsége pontosan ugyanezt a pusztító mintázat jellemzi, mert kiválasztásuk alapvető mechanizmusai ugyanarra épülnek. Teljesen függetlenül attól, hogy jobb vagy baloldaliak, ami szintén jelzi a bal-jobb megkülönböztetés irrelevanciáját. Márpedig az európaiak egyre nagyobb része rohamos gyorsasággal „ébredezik”, és döbben rá, hogy akiket, látszólag szabad akaratából és demokratikusan megválasztott, azok nem szolgálják, hanem kiszolgáltatják őt az Európát szétroncsolni kívánó erőknek. A feszültség szinte tapinthatóan nő, és egyelőre az egyetlen reménykeltő elem Kelet és Közép Európa. Viszont minden rosszban van valami jó, vagyis e súlyos válság nyomán történelmileg először nyílhatna meg a Balti tengertől az Adriáig húzódó komplex együttműködésre épülő zóna Európán belül, amelynek politikai uralmi rétegei így összefogva végre stratégiailag helyes döntések meghozására is képessé válhatnának. Ennek a most formálódó együttműködési rendszernek az első nagy erőpróbája éppen az lesz, hogy elérje a kvótarendszer eltörlését, és ezen keresztül kikényszerítse a német birodalmi elitek radikális átalakulását, Európa uralmi struktúráinak újraformálását. Ez ma még utópisztikusnak látszik, de ennél csak az az elképzelés utópisztikusabb, hogy az ilyen irányú alapvető változások nélkül marad esély Európa megmaradására.

 

- A briliáns elemzők harsánysága kimerül abban, hogy diagnózist írjanak, ám a terápiához vagy ötletük nincs, vagy bátorságuk. Mire és hogyan készüljenek hazánkban a szabadság kis körei?


- Amikor feltesszük azt a kérdést, hogy mit kellene tenni, akkor ehhez először azt kellene tisztázni, hogy valójában mit is akarunk elérni. Mert ezt egyelőre csak olyan általánosságok szintjén tudjuk megfogalmazni, hogy méltó életet szeretnénk végre sokat szenvedett nemzetünknek. Ám sem a magyar nemzeten belül, Európa egészében meg aztán pláne, nincs tisztázva, hogy mit is jelentene ez konkrétan a XXI. század első évtizedeiben. Szóval, hogy „kik vagyunk, és mit akarunk”, mindig is ez volt és ez lesz a döntő kérdés. Az egész „bevándoroltatási” dráma azt látszik bizonyítani, hogy ez egyelőre inkább csak a negációk szintjén működik, tehát ebben a kérdésben például legalább azt már tudjuk, és persze ez is nagyon fontos eredmény, hogy mit nem akarunk. De sokkal nehezebben megválaszolható az a kérdést, hogy mire mondjunk igent. Tehát, hogy például: hogyan állítja vissza Európa a tudását, bátorságát és becsületét, de leginkább hitét. Mert ne legyen semmi kétségünk afelől, hogy ez a válság a dolgok legmélyén első sorban szellemi természetű. Európa a saját jövőjébe vetett hitét veszítette el. Ezt minden kétséget kizárólag jelzi a népesedési dráma, vagyis, hogy az elmúlt félévszázad során a soha nem látott anyagi jólétnövekedés ellenére, (sokak szerint éppen ezért), termékenységi rátáját felére csökkentette az európai keresztény fehér ember, és ma már mélyen a stagnáláshoz elégséges szint alatt van. Maga Németország pedig lényegében teljesen reménytelen demográfiai helyzetbe került, mert már olyan roppant méretű áldozatokra volna szükség a lejtőről való visszafordulásához, ami, ha létezne, akkor nem is süllyedhetett volna ilyen mélyre. Mindez arra, utal, hogy az európai fehér ember, függetlenül attól, hogy mit gondol, és mit állít erről, valójában elhatározta, hogy véget vet létezésének. És ebben a kollektív öngyilkosságban a németek mellett mi magyarok járunk az élen. Mielőtt tehát arról kezdenénk el beszélni, hogy mi a teendő, azt kellene tisztázni, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Ezt azonban minden öncsalás és önámítás nélkül megtenni. Nem elég a hősi póz, türelem, szelídség, alázat is kellene annak a belátáshoz, hogy egyes egyedül saját gyarlóságaink sodorhattak végveszélybe minket. Tehát a szabadságunkkal akkor tudnánk élni, ha volna bátorságunk kimondani, hogy kik vagyunk, mit akarunk, és azt is, hogy e cél elérése érdekében milyen áldozatot vállalunk.

 
 
 
Tanulástárlat
 

A 16. Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállítás nyílt meg ma a fővárosi SYMA csarnokban.  A rendezvény feladata: összekapcsolni a kiállítókat: a hazai – és külföldi felsőoktatási intézményeket, tankönyvkiadókat, nyelviskolákat a diákokkal, a szülőkkel és az oktatókkal.  Maszlavér Gábor főszervezőnek tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

2016. január 21.

 

- Főszervező Úr, az Educatio szakkiállítás hogyan érzékelteti, hogy az oktatás világpiacán is élénkülő verseny dúl?

 

- Az Educatio kiállítás egyértelműen versenytér az intézmények számára. Az összes hazai felsőoktatási intézmény kint van a rendezvényen, továbbá számos továbbképző intézet. Évről évre növekszik a külföldi oktatási intézmények száma, ami jól mutatja, hogy verseny folyik a diákokért.

Az Educatio kiállítás abban segíti a felvételizőket, hogy megtalálják a nekik leginkább megfelelő képzést. Megismerkedhetnek a felvételi követelményekkel, a választható tárgyakkal vagy akár az elhelyezkedési esélyekkel is. 

 

- Mutatkoznak-e jelei annak, hogy az eltelt 16 évben ténylegesen segítette a diákokat az Educatio?

 

- Az elmúlt években nem végeztünk ezzel kapcsolatosan utánkövetést, visszajelzéseink vannak a programot illetően. Indirekt módon pedig mérhető a rendezvény sikeressége. Mivel egy ingyenes rendezvényről van szó, így a résztvevők számának növekedése mindenképp azt mutatja, a kiállításra van igény és érdeklődés. A másik mutatószám pedig a kiállítók számának növekedése, 2014-hez képest 2015-ben 17%-kal, 2015-höz képet 2016-ban 5%-kal nőtt a kiállító intézmények száma.

 

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Az Educatio hogyan érzékelteti, hogy saját kultúránk régi oktatási fortélyaiban is van fölfedezni való, azt látva, hogy hazánkban siralmasan gyenge az idegennyelv-oktatás, holott a középkorban a latint, a görögöt, a németet remekül oktatták mestereink?

 

- Az Educatio Kiállításon közel 10 idegennyelvi oktatási intézet mutatja be programját, és képzéseit, mindemellett 16 országból érkezik közel 40 kiállító. Úgy vélem, ezek a számok igazolják, hogy rendezvényünk nagy hangsúlyt fektet az idegennyelv oktatás fontosságára és fejlesztésére, lehetőséget kínálva a diákoknak, hogy megismerjék külföldi egyetemek programjait is

 

 

 

 

 
Az üzleti élet is védhet nemzeti érdeket
 
„A kereszténység sehol sem tanítja, hogy hitünk arra kötelez minket, hogy szabaduljunk meg a józan eszünktől. Az a liberális-demokrata vallás alaptétele” – írta publicisztikájában Megadja Gábor eszmetörténész. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos segédmunkatársa rögzíti: „a politikailag korrekt vallás véleményterroristáinak furcsának tűnhet, de az egyházban nincs mindenre kiterjedő konformitás-kényszer…” Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.
2015. október 8.
 
- Európában egyre többen vélik úgy, hogy „liberális dogmák” tették védtelenné először szellemileg, majd gyakorlatilag is a társadalmakat. A „liberális” és a „dogma” eredendően szögesen ellentétes tartalmat fejez ki. Szellemi elfáradás vagy üzleti érdek merevítette dogmák közé a valaha éppen felszabadítást ígérő liberalizmust?
 

- Nem feltétlenül hiszem, hogy a liberalizmus és a dogmatizmus annyira ellentétei lennének egymásnak. Persze ilyenkor mindig kérdés, hogy a liberalizmus melyik gyökerét vesszük alapul, vagy másképpen: melyik liberalizmust. Az elméleti liberalizmusban mindig is volt valamiféle skolasztikus igény, és minél "elméletibb" volt, ez annál inkább jellemző volt rá. Tehát ha nem a politikai liberalizmusra tekintünk - legfőképpen annak kezdeti változatára -, az átfogó világmagyarázat igény volt és maradt a liberalizmusban. A szellemi elfáradás és az üzleti érdek, vagy a bürokrácia önfenntartó ösztöne egymásra találhatnak a status quoban, ha utóbbi liberális. Erre utalt Molnár Tamás is a Liberális hegemónia című könyvében: "Alig két évszázaddal ezelőtt a liberalizmusnak még széles látókörű, bátor szellemű, nagy képzelőerővel megáldott bajnokai voltak; ma már csak 

képzeletszegény és gyáva bürokratái vannak, akik szorongva kémlelik a horizontot, hogy felfedezzék az eretnekséget… a feladat annak megindoklása, miért a status quo az egyedüli érvényes és elfogadható mostantól mindörökké." 
 
- Bő negyedszázada a liberalizmus ajánlásával sulykolták a társadalomba, hogy szabad nép tesz csuda dolgokat. Ám 2004 augusztusában az akkori miniszterelnök kénytelen volt bejelenteni, hogy a liberális grémium „tele van korrupciós ügyekkel.” Várhatjuk-e, hogy még a mi életünkben a liberalizmus a jogtisztelő társadalmi rétegekben is szalonképessé váljon?
 
- A "szabad nép", azt hiszem, csak akkor felel meg a haladóknak, ha ezt a szabad népet mondjuk a vörös hadsereg szabadította fel. Az utóbbi időben azt látom, hogy a liberálisok fáznak minden olyan dologtól, amiben valóban van a "népnek" szava: a nép visszamaradott, rasszista, előítéletes, a szigorú törvények pártján áll és nem kedveli a különféle etnikai, vallási, életmód-kisebbségeket okoskodásuk szerint. Ezért a liberálisok törekvése ilyen helyzetben elsősorban az, hogy a tudatlan és erkölcstelen elveket valló nép akaratát korlátok közé szorítsa. A nép csak akkor lesz "jó" és "szabad", ha már átesett az átnevelésen. Ahogy a felvilágosodás filozófusai is először az ún. felvilágosult uralkodókhoz fordultak. Bánták is ők, ki hajtja végre a szükségszerű és haladó változásokat, semmi gondjuk nem volt az abszolút hatalommal.  

Nem hinném, hogy a liberálisoktól - pontosabban már elhalálozott politikai képviseletüktől - csak a korrupciós ügyek távolították el a polgárokat. Az imént emlegetett népnevelő szándék is kiverte a biztosítékot. A korrupció kérdése azért érdekes, mert mintha csak bizonyos korrupciós ügyeket tekintenénk általánosságban égbekiáltónak, míg némelyik ügy teljesen kívül marad a figyelem körén. Úgy vettem észre, hogy az embereket nem en bloc a korrupció zavarja, hanem bizonyos fajta korrupció, ami téma lesz az ebédlőasztalnál. És magát a korrupciót - így, általánosságban - nem kenném rá a liberálisokra, vagy politikai képviseletükre. Korrupció minden politikai rendben van, amíg az ember emberből van (talán Észak-Koreában nincs, hiszen ami tilos, az nincs, és 

arrafelé elég sok minden tilos), inkább a mértéke a vitatott. A szocialista-liberális kormányok esetében az volt az érzése az embereknek, hogy a korrupció olyan mértékű, hogy az veszélybe sodorja az egész országot - ebben egyébként nem is volt téves az emberek érzete. Ugyanakkor szerintem nem emiatt, vagy nem csak emiatt utasítja el a többség a liberalizmust, hanem azért, mert a gyakorlatban a gőgös népnevelés, az erőszakos aufklärizmus megtestesítői voltak. Felnőtt emberek pedig kicsit sem szeretnék, ha nevelgetnék őket. 
 
   Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata.  A saját művelődési, művészeti gyökerekből táplálkozó nevelés, szórakozás, szellemi feltöltődés elősegítheti-e, hogy a most felnövekvő nemzedékek rezisztenssé – legalábbis rezisztensebbé – váljanak a szélsőséges ideológiát sulykoló populistákkal szemben?
 
- Én nem látom annyira romlottnak a mai nemzedékeket. Sőt, a legfontosabb politikai kérdésekben, azt hiszem, nagyon is helyén van az emberek józan esze. Nem minden szélsőséges populizmus, amit a mainstream sajtó annak nevez. Vannak olyan konzervatív értelmiségiek - már ha e két szó mellett egymásnak van értelme, szerintem nincs -, akik szeretik alkalmazni az elitista kultúrkritikát, majd ebből hanyatlástörténetet fabrikálni, de ezt nem érzem a sajátomnak. El lehet ugyan mesélni egy hanyatlástörténetet ma is, de az egészen másról szól. Inkább az európai emberek elkényelmesedéséről, konfliktusvállalások elkerüléséről lehet beszélni. Az, hogy Európában nem születik elég gyerek, épp nem a hochkultur problémáiból fakad. Pillanatnyilag az az alapvető kérdés, hogy egyáltalán meg akarjuk-e védeni a saját kultúránkat. Az elkövetkezendő időszak fogja megadni erre a választ.